Hát kérem, mi ez a Cinderella cipő, és táskamánia?

Nem tudom, mi az oka a cipő és/vagy táskamániámnak, de az biztos, hogy amikor én kiteszem otthonról a lábam, hirtelen azonnal egy cipőboltban találom magam, de minimum egy új táska hazajön velem. Olyan ez, mint amikor annyira rá voltam állva a gumicukorra, hogy már az illatából meg tudtam mondani, milyen az íze és a formája. Na de kanyarodjunk vissza a cipőkhöz…úgyis mindig arra kanyarodok.

Amióta megláttam a Sex and the City sorozatban Carrie topánkáit, azóta imádom a cipőket. Ezen nem sokat segített a híres Szex és New York movie kék Manolo-lánykéréses jelenete, amikor is végleg szerelembe estem ezzel a darabbal. Persze az sem segített rajtam, amikor ezután Jimmy Choo előrukkolt a Disney-csillogás inspirálta Cinderella-kollekcióval, amelynek minden egyes darabjáért eladnám a lelkem az ördögnek.

Nálam egy cipőmustra olyan,

mint a pasiknak az autók, motorok, daruk, vagy éppen focimeccs iránti töretlen lelkesedés, csakhogy a cipellők mellett a táskák is közel állnak a szívemhez. Ne kérdezd, hogyan csinálom, de ha belépek a Sparba két doboz kefírért, biztosan új táskával jövök ki, méghozzá valami olyan elképesztő nude árnyalatú csodával, amiért máskor felkutatnám egész Budapestet. Ez van, na. A véremben van az “akkorisrádtalálokhabelepusztulok” gén.

Annak idején, amikor kamaszként nyári munkával pénzt kerestem, szinte mindent ruhákra költöttem. Anyukám nem szólt egy árva szót sem, csak talán annyit, hogy nem bánná, ha hagynék annyi pénzt, hogy télikabátra is fussa, ne csak nyári cuccokra. Na amikor aztán hazaállítottam egy púderszínű kabáttal, minden voltam, csak zseni nem. Finoman szólva nem ilyenben képzelt el, és ezt szereti a mai napig elmesélni mindenkinek. MINDENKINEK. Persze az ő verziójában a púderszín kismalac-rózsaszín árnyalatként szerepel, de ezen nem akadok fenn, ő soha semmi pénzért nem venne fel ilyet. Én ma is imádnám azt a kabátot.

A gond mindig ott van,

hogy én olyan ügyesen tudom végiggondolni, mire van igazán szükségem, hogy télen fix, hogy nyári cipőt veszek (hát bakker, nemsokára megint nyár lesz), nyáron pedig eszembe jut, milyen sál az, amiért igazán fáj a szívem. És ha hiszed, ha nem, én felkutatom, ha le kell érte járnom a lábam 40 fokban, akkor is. Mert egy csillogó szállal átszőtt pihepuha darab nem hiányozhat a nyári meleg sál kollekciómból.

Na azt azért nem állítom, hogy a cipők körül forog az életem, de fogalmazzunk úgy, hogy hamarabb tudom, mi szerepel a kívánságlistámon, mint azt, hogy holnap hétfő vagy péntek lesz-e. És amikor megkapom, hogy miért nem öltözöm fel télen rendesen, és Cinderella cipő helyett miért nem a meleg kabátokat nézegetem, akkor mindig eszembe jut, hogy szívesebben nyúlnék egy marék keresztespók közé pucér kézzel, minthogy letegyek a baromságaimról.

Zakkant vagyok? Igen. Cunami? Igen. Teljesen elment az eszem, hogy megint beleszerettem egy masnis táskába, amiben kb a telefonom fér csak el kényelmesen? Nos, igen. De mi lenne ezzel az ocsmány covid-világgal, ha már én is feladnám az elveimet? Mert egy szép táska, és egy cuki cipő akkor is jó helyen van nálam (óvom, féltem, babusgatom), ha közben maszkban szívom a posvány levegőt a villamoson.

Majd akkor kezdj aggódni értem, ha masszív WC papír és élesztő felvásárlásba kezdek. Na akkor jön el az igazi zombiölős világvége.

Tanakodtam, vajon hányszor van erőm újrakezdeni az életem?

Foglalkoztat a kérdés, hogy van-e egy bizonyos szám, ami azt jelzi, hogy hányszor szabad/lehet újrakezdeni az életünket. Egyáltalán, mit kell ilyenkor számolni? A szakítások számát? A költözésekét? Az életmódváltást? Nyilván mindegyikünk másképpen értelmezi a kérdést. Te is, én is. És ez így van jól. A válasz pedig egyszerű: Annyiszor, amennyiszer muszáj. Hogy ez mennyire nehéz? Piszkosul.

Miért olyan nehéz újrakezdeni?

Feltételezem, nincs olyan ember a világon, aki végtelenül könnyen kezeli a változásokat, az új helyzeteket, az újrakezdést. Életem során számtalan alkalommal költöztem, házból koleszba, albérletbe, kertkapcsolatos házikóba, társasházba, hagyományos tízemeletesbe, újra és újra. Most lesz a 14. költözésem. De ki számolja?

A magánéletem sem úgy alakult, ahogyan azt tízévesen babázás közben elképzeltem, ezért nyilvánvalóan azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy a sors bizony másképpen tervez, mint én. Hogy ez jól van-e így? Hiszem, hogy minden okkal történik. Hogy mindenki annyi terhet kap, amennyit még éppen elbír. Hogy ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.

És hogy bármennyi kiviteli terv is van a kezemben, végül az én kis káoszos bölcsész életembe még a deriválás is hoz egy kis örömet.

Ki/mi motivál?

Az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam a kérdésen. Túl kemény vagyok, ha azt mondom, hogy egyedül én vagyok az, akinek az a feladata, hogy kézben tartsa a saját életét? Mert kézben kell. Nincs B terv. Már amikor éppen sikerül.

Nem vagyok könnyű eset. Rengeteg rossz tulajdonságom van. Makacs vagyok, önfejű, nehezen kérek segítséget. Mert én dacból inkább a saját megoldásomat választom, még ha sz*r is. Ha a fejembe veszek valamit, marha nehéz leadnom belőle. Kitartó vagyok, és zakkant. Veszélyes páros, de ezek a tulajdonságaim segítenek abban, hogy emelt fővel, sokadszor is felálljak és újrakezdjem.

Sokan állnak mellettem. Biztatnak, s*ggbe rúgnak, támogatnak. Van mellettem az újrakezdésben olyan is, akinek minden egyes napért, beszélgetésért köszönettel tartozom. Aki néhány egyszerű mondattal mosolyt csal az arcomra, és nem engedi el a kezem, ha botladozom. Ő maga SpongyaBob. Nem én.

Az újrakezdés nem választási lehetőség, hanem egy út, amin haladni kell előre, precíz lépésekkel, de amolyan eszteresen. Még akkor is, ha az út rohadt kacskaringós, én pedig káoszolok rajta jobbra-balra, index és fényszóró nélkül az éjszakában.

A káosz vagyok. A tökéletlenség. A cunami. Az apokalipszis.

Általában akkor ülök le blogolni, ha tele van a fejem gondolatokkal. A világról, a körülöttem zajló eseményekről, vagy tökmindegy milyen bolondságokról. Most éppen azért írogatok, mert halálosan elegem van magamból, de nem tudok mást tenni, csak nevetni ezen. Tárt karokkal rohanok a béna helyzetek felé. A címben minden szó igaz. Én vagyok a káosz maga. A tökéletlenség, ami olyan elsöprő erővel zúz, mint a cunami. Néhanapján maga vagyok az apokalipszis.

Ülök, és azon gondolkodom, mennyire más lenne az életem, ha egy csepp szervezettség lenne benne(m). De nincs. Kamaszkorom óta olyan lendülettel csinálok mindent, hogy apukámnál ha betelik a pohár olykor, csak annyit mond erre:

“Csibeeee, nyugiii, bántottalak én téged?”

Én pedig ilyenkor sem tudok visszavenni abból a lelkes, lendületes és kitartó káoszból, ami körülvesz. Néhány mesehősnek saját eső- vagy hófelhő van a feje fölött, bármerre megy. Na, nálam ez tuti valami konfettifelhő, amiből azért hullik a konfettieső, hogy lépten-nyomon magam után hagyhassak valami látható emléket. Még ha brutálisan idegesítő is.

Igen, káosz vagyok. Ha lenne olyan szó, hogy “legkáosz”, én lennék az.

Nálam minden összevissza van, tervezés nélkül, bénán. Kivéve talán a nyári nyaralós csomagolást és a karácsonyi ajándéklistát. Mert az mindkettő, minden évben nagyon patent. Ezer vágyam és célom van, egészen piciktől a nagyobbakig, de nem fésülöm őket össze rendesen, kicsúsznak a kezeim közül, aztán hisztizek magamban, pedig nem is volt kiviteli terv. Mégis mihez? Mutatom.

  • Nem látok normálisan. Szemüvegben sem, nemhogy nélküle. Hogy miért nem megyek el csináltatni egy normális lencsét, hogy végre élesek legyenek a színek és a körvonalak? Arra nincs válasz. Jó volt így is. Majd a feliratot megnézem távcsővel a filmeken.
  • Nincs jogsim, pedig a vezetést magát szerettem. Neeeem, közlekedni tényleg paráztam, de a parkolás volt az igazi apokalipszis. Mondjuk úgy, hogy a jobb és a bal még behatárolható fogalmak nálam, de hátrafelé ugyanez nem működik. Egyáltalán nem érzem az irányokat, a szögeket, vagy éppen az autó méretét, ami azért nem elhanyagolható szempont.
  • Kismillió éve szeretnék hajós jogsit is, hogy én legyek a kapitány. Igen, jól olvasod, én akarok lenni a kapitány. Vagyis nem csak utazni szeretnék az általam annyira imádott hajókon, de vezetni is szeretném őket. Így még talán a bicajosok is biztonságban hazaérnek. Hozzáfogtam valaha is a jogsi megszerzéséhez? Nem. Miért? Nem tudom.
  • Valahol van a lakásban egy lakáskulcs, anyukámékhoz. Tudom, mert én tettem le valahova, méghozzá katicabogaras kulcstartóval. Na de hova? És mikor? És vajon miért mondtam akkor, hogy itt biztosan megtalálom, ha most megtippelni sem tudom, merre lehet?
  • A ruháimat néha összevissza hordom. A nyáriakat ősszel, a meleg kabátokat random, a Hamupipőke cipellőket a legnagyobb hidegben is. Táskám és cipőm ezer van, ahogyan körömlakkom is, mégis, gyakran totál hasonlót vásárolok, mert mondjuk a varrás máshol van, vagy egy aprócska árnyalat eltérés mégis van köztük. Nekem ők a befektetéseim.
  • Nem ügyelek a részletekre, minden infót a fejemben tárolok, ömlesztve, összerázva, de büszkén. Aztán elkezdenek a dátumok és időpontok keveredni egymással, és akkor jön a húb*szkieznemjóígy hangulat. Változtatok? Dehogy. Megvárom a következő ilyen hullámot, és újra jön a káromkodás.
  • Úgy főzök, hogy közben dolgozom. Elfelejtem beállítani a főzős órát, elkezdem tippelgetni, mióta készül a rizs, nem emlékszem, tettem-e valamibe már fűszert, mert közben csörgött a telefonom, és Hamira is fel kellett próbálni a rénszarvasos karácsonyi hajpántot.
  • Hidegen iszom a kávémat, mert útközben letettem valahova, és azt is elfelejtettem, hogy létezik. Délután aztán megörülök neki, és jéghidegen megiszom, éhgyomorra.
  • Este 10kor kezdek edzeni, mert miért ne? Elszalad a napom, nem reggelizek, rohanok mindenhova, kapkodva készülődöm, extra hatékonyan sminkelek, aztán olyan gyorsan szedem a kis lábaimat, amilyen gyorsan csak lehet. Ritkán kések, akkor viszont kedvesen mosolygok.
  • Minden felborítok, kiöntök, összetörök, megsemmisítek.

Mindent dacból, lendületből vagy lelkesedésből csinálok. Sosem kiviteli terv alapján, sosem rendszerezve. Káoszolok. Valahogy azonban mégis úgy alakul az életem, hogy pont a jó pillanatban tudom prezentálni a precizitás szikráját. Ha van valaki, akit a határidő és az adrenalin doppingol, az biztosan én vagyok. Így lesz a káoszból cunami sebességgel eredmény. Ami olykor apokalipszis, rózsaszín flitterekbe csomagolva. Mosolyogni azért még bármikor tudok.