Szögezzük le, nem vagyok egy paraPiri. Igaz, nem keresem az extrém helyzeteket, de alapvetően nem is félek sok mindentől, ám az a néhány dolog, amitől mégis, na az rendesen kiveri nálam a biztosítékot. Ahogyan a címből már nyilván kiderült, az egyik ilyen a libegőzés.
Amikor elindultam libegőzni, még semmit nem sejtettem…
Tehát ott tartottam, hogy nem sok dolog hozta rám a frászt a libegőzés napjáig, egészen pontosan három.
- Az egri minaret – Bár szinte állandóan az országot járom, soha sehol nem éreztem azt, hogy olyan, mintha élve el lennék temetve, egyedül az egri minaretben. A számtalan magas lépcső, és a rendkívül szűk hely meggyőzött arról, hogy soha többet ne másszak fel a minaret tetejére.
- A pókok nemzetsége – Nem egy pók, nem is kettő. Az összes halállistás nálam. Gyűlölöm őket, és biztos, hogy soha nem kerülünk közelebbi barátságba egymással. Lángszórót nekik.
- A páternoszter – Egy folyamatosan mozgó, nyitott lift….még jó, hogy félek tőle, elvégre a könyökömet úgy törtem el, hogy nekifutottam a falnak. A csuklómat pedig úgy, hogy rátámaszkodtam az ágyamra. A páternoszter a legkevésbé sem nekem való találmány.
Hiába ültem már hőlégballon kosarában, nem féltem a mélységtől, igaz, akkor alig voltam 20-22 éves. A debreceni Aquaticum 5 méter magas ugrótornyában álldogálva azért már igencsak remegett a lábam. Mégis leugrottam, mert nem hagyhattam, hogy legyőzzön a félelmem. A Libegők Éjszakája azonban kinyitott egy olyan kaput, amin lehet, hogy magamtól sosem sétálok be.
Libegőzés – Álom vagy rémálom?
Hiába nőttem fel a főváros közelében, hiába laktam majdnem egy évtizedig Budapesten, sosem jártam a Zugligeti Libegőnél. Rejtély, hogy miért nem, de igaz. Sőt, a Fogaskerekű, és a Gyermekvasút közelében sem jártam soha, de ez más kérdés. Tehát.
Ha lúd, legyen kövér. Ha libegőzés, akkor az ne nappal történjen, hanem rögtön szürkületkor, vagy koromsötétben. Mit nekem félelem?
Ez az ártatlan kis gondolat addig motoszkált a fejemben, amíg a libegő bejáratához nem értem, ahol megláttam, hogy az ülés, amire le kell majd ülnöm, nem áll meg. (Jogos kérdés lehetne, de nem, sosem voltam még síelni, és nem hittem, hogy a libegő is úgy működik, mint egy sífelvonó.) Nagyjából ilyen arcot vághattam:
A libegő bejáratánál rám tört az érzés, hogy szívesebben lennék abban a pillanatban egy tarantulapókoktól hemzsegő terráriumban, minthogy felugorjak a libegő egyik ülésére. Úgy ugrándoztam egy helyben, mint a 3 éves pici keresztfiam, amikor pisilnie kell, és akár egy egész flamingóraj megirigyelhette volna, hogyan álltam percekig egyik, majd a másik lábamon egyensúlyozva mozdulatlanul, mint egy jégszobor.
Nem vagyok egy ketrecharcos alkat, de abban a pillanatban marha jól jött volna egy kis ketrecharcos rutin. Ehelyett olyan bénán kecmeregtem fel az ülésre, mint egy 99 éves lajhár, az adrenalin pedig úgy dübörgött bennem, hogy egészen addig nem tudtam megnyugodni, amíg fel nem értünk a hegytetőre. Folyamatosan beszéltem, nem tudtam eldugulni. Egyetlen árva másodpercre sem.
Az, hogy fent az Erzsébet-kilátó milyen mesés látványt nyújtott az esti kivilágításnak köszönhetően, gondolom mondanom sem kell. Teljesen lenyűgözött, ahogyan a rózsaszín Calippo is. A cukortól megnyugodtam, a fényekbe újra és újra beleszerettem, és visszafele már a kilátásban is tudtam gyönyörködni, mert a para-faktor kisebb lett.
Egy hangyányival talán.
Legalábbis már nem akartam leketrecharcolni a Zugligeti Libegőt, ami valójában életem egyik legnagyobb kalandjával ajándékozott meg.
Milyen érzések vannak bennem a libegőzéssel kapcsolatban? Nos, már nem olyan vonzó az a pókokkal teli terrárium, de tény, hogy nem bánnám, ha nem tátongó mélység mosolyogna rám lentről. Azért ha libegőzni indultok, meneküljetek előlem, mert romantikázni garantáltan nem tudtok majd, annyit csipogok menet közben.
