Minden fejben dőlt el – A Balaton-átúszás margójára

Szeretlek Balaton! Szeretlek. Tényleg. Évek óta hűségesen látogatlak. Visszatérek hozzád, megkönnyezlek, a szívembe zárlak ezerféle módon. Az érzéseim tiszták és őszinték annak ellenére, hogy augusztus elején a pokolba kívántalak. A Balaton-átúszás próbára tette a kapcsolatunkat, de nyertünk. Mert minden fejben dőlt el.

Miért éreztem úgy, hogy át kell úsznom a Balatont?

Mindig is rajongtam a Balatonért. Imádtam a víz illatát, színét, érintését. Olyan volt számomra, mint egy ajándék, egy zarándokhely, ahol mindig jól érzem magam, ahol a strandos palacsinták szerető ölelése karjába zár, és még a Haribo macikénál is erősebben hívogat.

2019-ben több ismerősöm is átúszta a Balatont, ekkor – a boldog fotókat látva – én is kedvet kaptam hozzá. 2020-ban aztán esélyem sem volt a járványhelyzet miatt arra, hogy rendszeresen uszodába járjak, kamu papírom nem volt, így jobb híján ellipszis tréneren és futópadon kezdtem edzeni, hogy az állóképességemre gyúrjak egy kicsit. Ennek az lett az eredménye, hogy az átúszásnak úgy indultam neki, hogy le tudtam futni egyben 10-12-15 km-t, de úszni továbbra sem lehetett járni.

Gyerekkorom óta erős úszó vagyok, biztos vagyok az úszástudásomban, mind a négy úszásnemben tudok úszni, ha kell, hosszan is. Azt gondoltam hogy ez, és a rengeteg edzés elegendő lesz a Balaton átúszásához. Az átúszásban társam volt a tesóm is, aki az utolsó héten döntött úgy, hogy velem tart, így hozzám hasonlóan igen masszív (semmilyen) úszóedzéseket tudhatott maga mögött.

Cifrán káromkodtam, amikor elhalasztották az első időpontot az időjárás miatt, de sebaj, jött az augusztus 7, én pedig a vadiúj pink fürdőruhámmal útnak indultam, hogy megküzdjek a hullámokkal. Bár külön felhívták a figyelmet arra, hogy ne most próbáljuk ki a legújabb fürdőrucinkat, én kénytelen voltam erre vetemedni, és végül nagyon jó döntést hoztam.

Kényelmes volt, és persze brutál neonszínű – ami nyilvánvalóan egyedül engem érdekelt. A cél az volt, hogy lássák még Tiszafüredről is, ha integetek, hogy valaki SOS mentsen meg.

Balaton-átúszás – Startoltunk, csalódtunk, de nem adtuk fel

Valójában a Balaton-átúszás és az ezt övező regisztráció, majd startolás sokkal izgalmasabb, mint azt bárki gondolná. Ahogy közeledsz a startkapu felé, várod, hogy megérezd az adrenalint, ami elemi erővel dönt le a lábadról. Meg is érkezett, és fantasztikus volt, már amennyire emlékszem belőle. Túlságosan izgultam ahhoz, hogy mindent jól az emlékezetembe tudjak vésni. Sajnálom, mert minden pillanatot alaposan meg akartam tartani magamnak.

Rövid bemelegítés után csobbantunk, és az első 500 méterig nagyon boldogan tempóztunk mellúszásban. Ekkor erősen reméltem, hogy az az 500 méter valójában 1 km, de sajnos nem a szervezők helyezték ki rosszul a bójákat, hanem a Balaton ilyen rohadt hosszú – még akkor is, ha széltében úsztuk át.

Az öcsém évek óta küzd azzal, hogy erősen görcsölnek a lábai (vízen és szárazföldön is), így nagyon aggódtam érte, amikor a hideg víz miatt már az első km után félre kellett állnunk a vitorlásfolyosónál. A második alkalommal még megálltam vele, harmadszorra azonban már nem láttam, mikor úszott ki a vitorlásokhoz, ráadásul ijesztő is volt, amikor hátranéztem úszás közben, és már nem láttam a fejét a vízben.

Onnantól egyedül úsztam tovább. Hogy milyen érzés volt? Tényleg egyedül maradtam a gondolataimmal, a kérdéseimmel, a kételyeimmel, és a rohadt messzi túlparttal, ami sehogyan sem akart közelíteni.

Féltávon kezdtem érezni, hogy a karjaim nem bírják majd a mellúszást végig. Bár edzettem karra is, így utólag a fotókat nézegetve döbbentem rá, hogy a karjaim helyén jelenleg két erőtlen giliszta van, akik erősen küzdöttek, hogy fenntartsanak a vízen.

Amikor 4km-nél jártam, már csak azt ismételgettem magamban, hogy az egész 5200 méter, vagyis nincs már sok hátra. Hihetetlenül nehéz volt az egyre növekvő hullámokon átevickélni, közben át is kellett váltanom hátúszásra, hogy maradjon erőtartalékom a végéig. Nyeltem a vizet. Nem keveset. Hatalmasakat kortyoltam a Balatonból, az orrom is telement vízzel, ahogyan a szemem is, amit féltávtól már csukva kellett tartanom a hullámok verése és az erős napfény miatt.

Ha azt gondolod, hogy túlzásba estem mesélés közben, tévedsz. Sokkal nehezebb volt végigúszni a távot, mint azzal küzdeni, hogy csukott szemmel, és vizet nyelve úszom. Az erő kevés volt a karjaimban, de az állóképességemmel és a kitartásommal nem volt gond. Egy ponton aztán elkezdtem sírni, ami egyetlen pillanatig nagyon jól esett, mert kiengedtem a feszültséget, utána aztán rá kellett jönnöm, hogy a levegővétel így nem egyenletes, tehát vagy abbahagyom, vagy ki kell úsznom egy vitorláshoz, amíg megnyugszom. Akkor azonban már nem volt erőm ilyen kitérőre, még arra is alig, hogy néha letegyem a lábam, hátha leér már. Mintha sosem akart volna eljönni az a pillanat.

Mikor aztán mégis leért a lábam, már egyetlen pillanatig sem úsztam tovább. Akkor tört el a mécses igazán. Megkönnyebbültem, és boldog voltam, hogy a Balaton mégsem fogott ki rajtam, hiába hittem azt az utolsó 1 órában.

Van egy célfotó – amit sajnos nem mutathatok meg, mert az előttem lépcsőző nő van a fókuszban – ezen a képen csak az arcom látszik. Csukva van a szemem, az égre nézek, és mosolygok. Amikor megláttam néhány nappal később, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Nem emlékeztem arra, hogy ilyen boldog voltam, amikor végül remegő lábakkal kijöttem a vízből.

A tesóm miatt egészen addig aggódtam, amíg meg nem láttam később, hogy ő is kifelé sétál, ugyanazzal a sírós arccal, amit én produkáltam. Tudtam, hogy meg fogja ő is csinálni. Mert mi ilyenek vagyunk. Ilyen nevelést kaptunk. Nem adjuk fel. Ő sem tette, hiába húzta a görcs a lábait. Végtelenül büszke voltam rá.

Mikor és miért szerettem bele újra a Balatonba?

Miután kiértem, és átvettem a pólómat, az megható és szívet melengető volt egyben. Hátranéztem, és a szemébe néztem ennek a bámulatosan szép türkizkék vizű tónak, majd egymásra kacsintottunk. Nem haragudtam már rá, hogyan is tehettem volna?

Legyőztem, és egy kicsit ő is legyőzött engem. Megajándékozott valamivel, amire nem számítottam, amikor Révfülöpön beugrottam a vízbe. Átléptem a saját határaimat, többször, mint szerettem volna. Ez azonban nem az én döntésem volt, nem hátrálhattam meg előle, és nem is adhattam fel. Az úszás nálam végig fejben dőlt el. Minden karcsapás fájt, de soha nem beszélgettem ennyit magammal.

Megtudtam magamról, hogy többre vagyok képes, mint gondoltam. Hogy tudok küzdeni, még ha fáj is. Ez nem csak fizikailag, de lelkileg is fájt. Mentálisan többet tettem bele, mint erővel. Megérte. És bár megfogadtam, hogy annyi strandos palacsintát nyomok majd a végén magamba, amennyi a déli parton fellelhető, végül el is felejtettem hányásig tömni magam, mert az élmény mindent felülírt.

Amikor csobbantunk még egyet a Balatonban indulás előtt, újra a szerelmem volt a víz, és én a szerelmemmel voltam. Mi másra lehetett volna szükségem? Akkor már csak mosolyogtam.

Jöttünk, láttunk, visszamennénk…

Hát ha valamiben, akkor abban biztos voltam, hogy soha többé nem akarom átúszni a Balatont. A tesóm aztán a kocsiban elkezdte mondogatni, hogy jövőre lesz a 40. Balaton-átúszás, arra menni kellene, mert biztosan nagy élmény lesz. Meg tudtam volna fojtani egy kanál Balatonban. Végül igazat adtam neki. Menni kellene. Más kérdés, hogy megyek-e. Most leginkább annak örülök, hogy megfogadtam valamit, és tartottam a szavam – még akkor is, ha csak magamnak szerettem volna bizonyítani.

Hatalmas köszönet jár azoknak, akik hittek benne, hogy menni fog, és Bogláron velem együtt örültek, hogy a felszínen maradtam mindvégig.

Te pedig, drága Balaton! Ha hallasz, tudd meg, nincs nálad szebb e Földön, de kemény leckét adtál nekem fegyelemből és kitartásból. Megértettem. Ezentúl azonban a pink fürdőrucit leginkább pancsolásra tartogatom majd. Van még helyem benne, elúszkálhat néhány palacsinta is a pocakban.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük