Foglalkoztat a kérdés, hogy van-e egy bizonyos szám, ami azt jelzi, hogy hányszor szabad/lehet újrakezdeni az életünket. Egyáltalán, mit kell ilyenkor számolni? A szakítások számát? A költözésekét? Az életmódváltást? Nyilván mindegyikünk másképpen értelmezi a kérdést. Te is, én is. És ez így van jól. A válasz pedig egyszerű: Annyiszor, amennyiszer muszáj. Hogy ez mennyire nehéz? Piszkosul.
Miért olyan nehéz újrakezdeni?
Feltételezem, nincs olyan ember a világon, aki végtelenül könnyen kezeli a változásokat, az új helyzeteket, az újrakezdést. Életem során számtalan alkalommal költöztem, házból koleszba, albérletbe, kertkapcsolatos házikóba, társasházba, hagyományos tízemeletesbe, újra és újra. Most lesz a 14. költözésem. De ki számolja?
A magánéletem sem úgy alakult, ahogyan azt tízévesen babázás közben elképzeltem, ezért nyilvánvalóan azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy a sors bizony másképpen tervez, mint én. Hogy ez jól van-e így? Hiszem, hogy minden okkal történik. Hogy mindenki annyi terhet kap, amennyit még éppen elbír. Hogy ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.
És hogy bármennyi kiviteli terv is van a kezemben, végül az én kis káoszos bölcsész életembe még a deriválás is hoz egy kis örömet.
Ki/mi motivál?
Az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam a kérdésen. Túl kemény vagyok, ha azt mondom, hogy egyedül én vagyok az, akinek az a feladata, hogy kézben tartsa a saját életét? Mert kézben kell. Nincs B terv. Már amikor éppen sikerül.
Nem vagyok könnyű eset. Rengeteg rossz tulajdonságom van. Makacs vagyok, önfejű, nehezen kérek segítséget. Mert én dacból inkább a saját megoldásomat választom, még ha sz*r is. Ha a fejembe veszek valamit, marha nehéz leadnom belőle. Kitartó vagyok, és zakkant. Veszélyes páros, de ezek a tulajdonságaim segítenek abban, hogy emelt fővel, sokadszor is felálljak és újrakezdjem.
Sokan állnak mellettem. Biztatnak, s*ggbe rúgnak, támogatnak. Van mellettem az újrakezdésben olyan is, akinek minden egyes napért, beszélgetésért köszönettel tartozom. Aki néhány egyszerű mondattal mosolyt csal az arcomra, és nem engedi el a kezem, ha botladozom. Ő maga SpongyaBob. Nem én.
Az újrakezdés nem választási lehetőség, hanem egy út, amin haladni kell előre, precíz lépésekkel, de amolyan eszteresen. Még akkor is, ha az út rohadt kacskaringós, én pedig káoszolok rajta jobbra-balra, index és fényszóró nélkül az éjszakában.
