Bárcsak azt mondhatnám, hogy a karácsonyi bevásárlás minden évben úgy megy, mint a karikacsapás. Mivel azonban a karikacsapás is elég bonyolult tevékenységnek tűnik számomra, így a karácsonyi bevásárlásnál is borítékolható volt, hogy valamivel megfűszerezem a dolgot. Hát…mit mondjak? Nem volt unalmas, na. Talán a kopogós cipellőt már az elején offolhattam volna.
Elindultam magabiztosan kopogva, végül magabiztosan koppantam.
Az úgy történt, hogy a kedvenc új téli magassarkú csizmámban nyakamba vettem karácsony előtt 2 nappal a várost, hogy beszerezzem még azokat az ajándékokat, amikkel elmaradtam. Az eső természetesen egész nap szemerkélt, hogy még véletlenül se száraz hajjal vészeljem át a napot, cserébe a cipőm is minden felületen csúszott, mert annak az a megszokott rendje. Mostanában csak “carriebradshaw” a becenevem, ami anyukám szerint “közel áll hozzám, de jó nagy hülye vagyok, hogy most ezt a cipőt választottam”.
Nos.
Végigkopogtam a Békásmegyer-Deák-Örs-Nyugati-Astoria-Örs útvonalat gond nélkül, röpke 4 óra alatt (természetesen nem gyalog), a kezemben pedig egyre csak sokasodtak a színes papírtáskák, amikre öröm volt ránézni. Marha büszke voltam magamra, hogy mekkora zseni a vásárlási technikám, mindent megtaláltam elsőre, és a maszkban is csak félóránként akartam megfulladni a párás-esős időben.
Aztán amikor az Árkádban bementem a New Yorkerbe,
olyan görcs állt a combjaimba és a vádlimba, hogy frankón le kellett ülnöm, mielőtt elkezdtem volna döglöttbogár pózban hangosan jajgatni.
Na de hova?
Mert a covid miatt a bevásárlóközpontok leülős részeit gyakorlatilag megsemmisítették, a próbafülkében pedig – bármennyire is szeretek időzni – üldölgélni nem annyira izgalmas. Bezzeg ha ruhát kell próbálni…na de kicsit elkalandoztam…
Akkor aztán osztottam-szoroztam a tökéletes matektudásommal és a bölcsész diplomámmal, hogy még vagy 5 órányi mászkálás vár rám, így pedig esélyem sincs lépkedni. Szóval megvettem egy fekete sportcipőt, majd a nap további részét abban töltöttem, és csinos szoknyában, és harisnyában, és bézs szövetkabátban. Nyomin. Mert hát a kabátot sem lehet letenni a csomagmegőrzőben, ami az Árkádban a covid miatt zárva van.
A csizmámat egész nap magammal cipeltem, közben magamban végig káromkodtam, és azt a rohadt magnézium tablettát szidtam, amit rendre elfelejtek szedni.
Ha a brit tudósok eddig nem találtak volna összefüggést a magnézium tabletta kopogós cipőkre kifejtett hatásáról, hát tessék. Produkáltam egy gyorstesztet.
Ha ezt Carrie látta volna előre…
A karácsonyi mászkálásom nagy részében megfigyeltem, hogyan háborúznak az emberek a Pandora-Media Markt-Libri háromszögben, és megtudtam, hogy a szoláriumban fekve nem csak barnulni lehet, de a lábam is újjászülethet. Mármint arra a 15 percre.
Az emberek tényleg olyanok voltak, mint az éhes strandolók a lángosos bódé előtt állva július közepén. Borzalmas volt az a kapkodás, veszekedés, és anyázás, ami egész nap ment, mindenki amiatt siránkozott, hogy nem akar pénzt költeni. Na mondjuk én sem akartam, főleg nem egy sportcipőre. A Libriben bezzeg milliókat ott tudnék hagyni 30 perc alatt. Vagy az Ikeában. Vagy a Müllerben.
Végül rá kellett jönnöm, hogy jobban jártam így, még ha bujdosó mókus módjára a plázavécében kellett aztán visszavennem a csizmát a lábamra. Igen, a plázavécében, ahova általános esetben is utálom betenni a lábam, mert fertőzések sora jut eszembe róla. Tényleg, ott egy nő csak akkor van biztonságban, ha úgy tapad a falra a kezeivel és lábaival, mint Pókember.
A nap végén egyet be kellett látnom. A Szex és New York sorozat és a két film tele van bölcsességekkel. Egyébként is imádok mindent, ami ezzel kapcsolatos, de Carrie egyik mondata – miután meggyőződtem róla, hogy a 40 fokos melegben leadtam az Ikeában vagy 5 kilót, amíg a hotdogra vártunk – szöget ütött a fejemben.
Shopping is my cardio.
És még a cipellőm is megúszta ép bőrrel. Sőt, VÉLETLENÜL észleltem azt is, hogy a Deichmannban ÓRIÁSI akció van, csak itt, csak most, csak nekem. Hát milyen nő vagyok, ha nem ugrok be valamikor NÉZELŐDNI?
