Ha a blogot most Hami írná, így kezdődne a cikk: “Sziasztok, Hami vagyok, függő.”. Én csak annyit mondok, hogy a kiskutyám nem tudja, hol a határ, legyen szó virsliről, kekszről, csirkemellről, kockasajtról, vagy akár tonhalról. Ha csupán annyi lenne a gond, hogy aranyosan koldul, nem lennék ilyen szigorú. De Hami bunkó.
Mihez kezdjek egy 4 kilós kis bunkóval?
Ez a kérdés napjában nagyjából 23x hangzik el, de a választ már nem találom olyan könnyen, ugyanis az van, hogy Hami alapból egy hófehér kis szőrgolyó, aki olyan bájosan tud nézni, hogy lazán megvesz kilóra egyetlen másodperc alatt. Csak néz és néz a kis méteres szempillái mögül, hatalmasakat pislog, közben azon gondolkodik, hogyan tudna kisajtolni belőlem még több nasit. Nem szent neki semmi.
Felkelsz reggel, kiviszed a kertbe, kicseréled a vizét, adsz neki kekszet, hogy ne égjen a gyomra, és meggyőződsz arról, hogy a kis foteljában minden pihepuha és meleg. Örülsz magadnak, hogy mekkora király gazdi vagy, hát milyen jó a kutyádnak lenni…és akkor eltelik öt perc, és a kutya melletted áll, és veszettül csesztet.
Ha olyan “szerencsés” vagy, mint én, hogy otthonról dolgozol, akkor nagyjából a következő öt percben elmondasz húsz imát és legalább ennyi anyázást, először türelmesen.
Aztán felmegy a vérnyomásod, és délre vörös fejjel ordibálsz a – még mindig marha bájosan bámuló – ÁRTATLAN ebbel. Aki 4 kg. Nem több. De esküszöm, olyan, mintha egy 70 kilós kutya balhézna a nyakamban.
Na de mire is függött rá a kis bunkó bichon?
Nem jó ám neki akármi, a tipikus kutyanasik nincsenek a listáján. Nem kell neki a kis bogyó, nagy bogyó, meg a mindenféle ízesítésű jutalomfalat. Neeeem, neki egyedül a keksz jó. A Biscrok. Csak a Pedigree, nem más. Abból is az a jó, ami hibátlan csont formájú, nem törött, nem sérült. Az ízesítés majdnem mindegy, bár néha húzza a száját a fehér, csirkés verzió láttán.
A napokban olyan méreteket öltött a függőség, hogy tudom, előbb-utóbb kekszlimitet kell beállítani. Azt még nem sikerült kiszámolnom, mennyi legyen az annyi, de az biztos, hogy baromi ínséges napok várnak a havanese kutyára. Most egy picit kezded sajnálni, ugye? Ne sajnáld!
Hami ugyanis pontosan tudja, hogy bunkó. Annak idején ezt a csatát már megvívtuk a virslivel, de a költözés óta zéró tolerancia van, azaz VIRSLISTOP. Még nem tudom, meddig tart, de volt, hogy a kutya napi 3-4 virslit simán benyomott, ha pedig nem jutott az adagjához, kegyetlenül idegesítő hadjáratot indított. Ez most nincs.
Nincs sajtos virsli, nincs füstölt virsli, de még csak koktélvirsli se. És gyanítom, ez lesz a keksz sorsa is. Szigor van itt, kérem szépen.
Anyukám kolbásszal, sonkával, húslevesből megmaradt főtt hússal, és kockasajttal eteti. Na persze csak a Lidl kockasajttal, mert Hamikának csak az elég ízletes. Ennyit a szigorról.
Tiktak tiktak, kezdődik a visszaszámlálás…
És én bizony nem is vagyok valami türelmes típus. Úgy is mondhatnám, hogy 2 percig még türelmesen várok, a harmadikban már elkezdek – Hamihoz hasonlóan – tikkelni, végül jobb velem nem egy légtérben tartózkodni. Piszkos kis légy tudok lenni, addig-addig zümmögök, amíg el nem érem, amit akarok. Akkor aztán – akárcsak a bichon – megnyugszom.
Vagyis: Ha Hamikutya nem fejezi be a bunkó koldulást, én bizony úgy elzárom a kekszet, hogy évek múlva sem jut eszembe, mi lett a sorsa. Persze a kutya napokig depressziós lesz, de aztán rájön, hogy túlságosan szeret, és nem tud elég sokáig duzzogni. Anyukám vérmérsékletét örököltem, kínzásban jó vagyok.
Próbáltam ugyan mondogatni Haminak, hogy lassan ideje átgondolni a kekszhez fűződő viszonyát, de a keksz szó hallatán azonnal csóválásba kezdett, és azt hitte, eljött a nasiidő.
Nagyon szeretem a kutyámat.
Éjszakánként puha kis sál lesz belőle, vagy lábmelegítő. Elhalmoz a szeretetével, mellettem van, ha fáj valamim, ha szomorú vagyok, ha sírok. Együtt örül velem, és amikor összegömbölyödik apró kis golyóba, egyszerűen elolvadok a látványtól.
Imádom őt. A kis testét, a légzését, a szemeit, a hatalmas füleit, és a kis köcsög személyiségét. Utánozhatatlan.
De ami a legidegesítőbb…nem hízik, bármit eszik. Én egy strandos palacsinta után azonnal olyan vagyok, mint Döbrögi, ő azonban csodás vonalakkal rendelkezik. Formás, karcsú, gyönyörű. Csak hát…bunkó. Karácsony táján ráadásul rászokott a mézeskalácsra is, úgyhogy ha a virsli után lejön a kekszről, a mézeskalács-témát is átvesszük.
Mert az nem normális, hogy a nyálban feláztatott mézeskalács a párnámon alszik édesdeden egész nap. Ki is vágtam azonnal a kukába. Hamikám tiszteletére.
