Szemüveggel vagy nélküle? - Ez itt a (hiszti)kérdés

Hogy ne csalódj bennem, és csak hogy hozzam a szokott formám, Ádámtól és Évától indulok, mert úgy az igazán idegesítő élmény olvasni valamit, aminek a felére alapból nem vagy kíváncsi. Na tehát. A “szemüveggel vagy nélküle” dilemma immár több mint két évtizede része az életemnek, és ha egészen őszinte szeretnék lenni, azt kell, hogy mondjam, hogy az időm nagy részében eddig büszkén vakoskodtam. Mutatom, miért!

Amikor hirtelen szemüveges leszel…vagy annak kéne lenned…

Nálam szerencsére nem felnőttkorban csapott le az égből a felismerés, hogy nem látok, hanem 12 éves koromban. Akkor szinte minden nap fájt a fejem, és mivel nem vagyok egy fejfájós típus, viszonylag későn derült ki, hogy az oka az, hogy nem látok. Miért írom azt, hogy viszonylag későn?

A szüleim ezt a lehetőséget kizárták, mert hát nálunk a családban az öcsém az, aki kisbaba korától szemüveget visel, és kizárásos alapon anyukámék úgy voltak vele, hogy akkor ezt a problémát a tesómnál gyerek-fronton kipipálták. Hát sajnos nem. Úgyhogy amikor megkaptam életem első szemüvegét, és felvettem, azonnal két rádöbbenés kerített hatalmába:

Az utcán a tőlem távolabb sétáló embereknek van ám arcuk is, nem csak egy homályos valami.
Látok. Mindent. A faleveleknek, a fáknak, az épületeknek van körvonala, a színek sokkal élénkebbek, mint gondoltam, és bizony messziről látom már a tanárt a folyosón anélkül, hogy hunyorogva kellene kitotóznom, vajon kell-e rettegni.

Mondhatnám, hogy itt a vége, fuss el véle, mert minden okés, és onnantól szemüvegesen élem a kis világomat, de az persze nem én lennék. Mert én bizony a szemüveget feláldoztam a hiúság oltárán. Egyetlen szemüveges kép sincs rólam azóta sem, még rejtett kamerás okosság sem. És ez így van jól…hisztis vagyok, makacs és rohadtul nehezen változatok azokon a dolgokon, amiket ~~szerintem~~ olyan fránya jól kitaláltam magamnak.

Mondjuk azt nem tudom, mire voltam olyan nagyon büszke,

mert nem olyan nagy élmény ám úgy közlekedni a világban, hogy minden összemosódik körülöttem, ami 1,5 méternél messzebb van. Az utcán ugyanis nem hordom a szemüvegem, mert nem érzem magam jól benne.

A szemüveg olyan kiegészítő, ami ideális esetben passzol a stílusodhoz, a személyiségedhez, és az arcformádhoz. Na én ezt egyik keretnél sem éreztem soha. Távolról sem. Ez a legfőbb oka, amiért offoltam a szemüveg-projektet.

Másokon egyébként nagyon tetszenek a színes keretek, és mindig is irigykedve figyeltem, hogy sokan mennyire vagányan viselik a szemüveget éjjel-nappal. Én túl hiú voltam hozzá mindig.

Hogyan lesz most mégis normális szemüvegem?

Hetek óta lóg a levegőben a szemüvegvásárlás kérdése, én pedig ügyesen napról napra elodáztam a dolgot. Végül karácsonyra szemüveget kértem ajándékba, így tudtam, hogyha rohadt undorító madárpókok lepik is el Budapestet, akkor is el kell intéznem ezt a régóta húzódó kényes kérdést.

Kismillió cikket végigolvastam már a témában, az alábbi vonalakat szem előtt tartva:

Hogyan sminkelnek a szemüveges nők?
Milyen arcformához milyen szemüveg passzol?
Hogyan öltözködj stílusosan, ha szemüveges vagy?

Közben az én fejemben ez járt:

Miért kerül ennyibe egy szemüveg?
Hogyan fogok látni nyáron napszemüvegben?
Miért nem lehetek olyan mázlista, akinek 50 évesen kell beszereznie az első keretet?

Na és persze tudom, hogy fix, hogy a fotókon ezután sem viselek majd szemüveget. Ez legalább annyira biztos, mint az, hogy

soha nem fogom érteni a deriválást, nem tudom reggel összeállítani a napomat, és képtelen vagyok lemondani a szolizásról, pedig előbb-utóbb ráncos kis törpe leszek. Viszont barna.

Marha nagy hisztivel indultam neki a feladatnak, és annál is több kifogással. Meggyőztem magam, hogy jó ez nekem így, ahogy van, hiszen eddig is megvoltam nélküle, méghozzá elég sok évig. Minek azon változtatni, ami jól bevált?

Természetesen kísérőm is volt a borzalmas tortúrához, aki elhatározta, hogy eshet a hó, jöhetnek a zombik, vagy akár mi magunk is hóban járó zombik lehetünk, itt bizony akkor is lesz keret. És lencse. Na meg hát éleslátás.

Ő még nálam is kukacosabb, ami a vásárlást illeti, ráadásul maximalista is, így tudtam, hogy csak arra a keretre mondunk mindketten IGENT, ami valóban rendben van, kompromisszumok nélkül.

Covid idején amúgy is bénább a keretválasztás, hiszen nem veheted le a maszkot, max az orrodról húzhatod le, úgy pedig azért – valljuk be – nem az igazi a móka. Amúgy sem.

Minden keretet, amit felpróbáltam, fertőtleníteniük kellett utánam, bár ez engem akkor nem igazán érdekelt, elvégre ott voltam, nem léptem le Bora Borára a challenge elől. Sajnos – teszem hozzá.

Nagyjából 10 keretet próbáltam fel, amire apukám valószínűleg azt mondta volna, hogy “de hát ez mind ugyanolyan Csibe”. Végül az első keret lett az IGAZI, vagyis az, amit nagyobb valószínűséggel viselek majd a hétköznapokon, mint a többit. De legalább Ralph Lauren. Ha más nem boldogít, ez talán igen. Bár az előző Vogue volt, mégsem szerettünk egymásba.

Anyukám persze azt mondta, hogy nekem a mostani szemüvegem is nagyon jól áll, de neki az örömanyaruha vásárlás hasonlóan hisztis para-kör volt, úgyhogy azt hiszem, legbelül érti, miért vergődöm ezen annyit. Ha elég bátor vagy, olvasd el annak a napnak is a sztoriját.

Mission Impossible – avagy hogyan menekülj az örömanya(ruha) elől

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, de ez nyilván nem az új keret miatt van, hanem a sok kérdőjel miatt, ami a fejemben sorakozik. Piszkosul hangos kis rohadékok, úgyhogy ma egész nap énekelgetek, hogy ne halljam őket.

Ha Z. végtelen türelemmel nem mondta volt el 23x, hogy jó lesz ez, jól fog állni, nem lesz ciki, stb. – hát én biztosan hazamegyek az első 5 perc után. Mert szívesebben mentem volna meztelenül csalánt szedni a susnyásba, vagy hamarabb összezúztam volna a díszdobozos Sex and The City kincseimet egy kalapáccsal, mint hogy szövetkabátban kereteket válogassak a Vision Expressz birodalmában télen. Szóval köszönöm okostojás!