Ha azért látogatsz általában a napikincsek.com-ra, mert szereted a vidám, könnyed hangvételű cikkeket, akkor most el kell, hogy keserítselek, ez egy picit speckósabb téma lesz. Azt gondolom, hogy nincs ezzel semmi baj, a blogolás elvégre azért szuper hobbi, mert a gondolataidat egy üres lapra vetheted szabadon, legyen az szimpatikus, vagy kevésbé szimpatikus az olvasóid számára. A napokban azon tanakodtam, meddig tudom megőrizni a bennem lakozó gyermeket.
Felnőtt vagyok? Vagy majdnem teljesen felnőtt?
Egyáltalán: mikor lesz valaki felnőtt? És vajon van valami szabály, hogy onnantól nem lehetsz többé gyerek? A blogot több ezren olvassák, és a visszajelzések szerint sokkal többen vagyunk lélekben örök gyerekek, mint azt bárki gondolná. Ez számomra azért fontos visszajelzés, mert így valószínűleg nem én csinálok valamit nagyon rosszul/jól/furcsán, sokkal inkább a személyiségünk, és a korábban átélt élményeink határozzák meg, milyen lelkülettel élünk felnőttként.
A családi hátteremről mindig nyíltan írtam, a mi családunkban – hiába vagyunk zakkantak – mindig is jelen volt a szeretet, az elfogadás, és az otthon érzése. Az az érzés, amikor tudod, hogy csinálhatsz bármekkora baromságot, mindig szeretni fognak, támogatnak, és veled örülnek a legkisebb apróságnak is.
Ha egyszer lesz saját családom, ezt az egyet mindenképpen szeretném megőrizni. Persze mondhatnám igen sablonosan, hogy át fogom majd örökíteni a számomra fontos értékeket, stb., de az igazság az, hogy ezeknek majd eljön az ideje,
a melegséget, a fényt azonban az első pillanattól kezdve szeretném különösen óvni.
Szeretném, ha a saját családom egy olyan buborék lenne, ahol feltétel nélkül szeretjük egymást, és őszintén tudunk nevetni azon is, ha valamit irgalmatlanul elcseszünk. Vagy ha a gyerek nyakig sárosan jön be a kertből, mert “sarazott”. Vagy ha naponta 23x kell vele azt játszani, hogy a babának teát főzünk. És persze az apró csészékből mi is teázunk vele. Azt sem bánom majd, ha elalszik, és mi még órákig azon nevetünk, milyen retkes lett minden ruhája a filctollaktól.
Nem kell Nike kiscipő, nem kell Adidas kisruha, de a tütüből, a mini bőrdzsekiből, a vattacukorból, csillagszóróból és a jókedvből nem engedek. És azt sem hagyhatom, hogy ezt elfelejtsék.
Talán könnyű helyzetben vagyok, mert ilyen támogató háttér mellett nem volt nehéz megőrizni a gyermeki énem, de úgy gondolom, nekem is tennem kellett azért, hogy ne hagyjam magam mögött a gyerekkorom. De ha így is tettem volna, hiszem, hogy mindegyikünkben lakik egy kisgyerek, akinek mosolyog a szíve, ha egy szép napon ismét sütibabát, játékfúrót, toronydarut, vagy festős Sindy Barbie babát lát.
Gyereknek maradni a szürke hétköznapokon is…
Ha valaki, én aztán olyan távol tartom magam Szabó Péter munkásságától, mint egy jóleső foghúzástól. Sőt, szívesebben mászkálnék zöldre festett hajjal Újpesten egy Újpest-Fradi meccs után, minthogy közhelyeket és sablonokat puffogtassak. Pedig elhiheted, fradista családban nőttem fel, nálunk a “lila majmok” kifejezés a legbájosabb, ami előfordul a meccsnézések során. De csak mert még nem melegedtünk bele eléggé a zúzásba. Szóval tudom, miről beszélek.
Nem szeretném azt hirdetni, hogy mennyire könnyű gyereknek maradni a szürke hétköznapokon, mert nem könnyű, nem is döntés kérdése. Tőlem általában elvárják, hogy mosolygós és vidám legyek. Mert ha az esetek 97%-ban ezt látják tőled, ezt is várják el. Pedig én is tudok szomorú lenni, én is tudok bánkódni, és bizony a szivárvány sincs mindig ott a szemeim előtt.
De a lehetőségét mindig meghagyom annak, hogy a napban történjen velem valami jó. Vagy amit jónak tudok értékelni. Ez néha nehezebb, mint gondolnád. Gyereknek lenni nem könnyű.
Mit jelent az, hogy “gyermeknek maradni”?
Talán apróságokban mérhető csak. Talán nincs is mércéje. Nem a mosolygások száma, nem is a felhőtlenül boldog pillanatok száma határozza meg, tudunk-e gyerekek lenni egy-egy helyzetben. Valószínűleg attól függ, hogy hagyjuk-e, hogy hassanak ránk bizonyos impulzusok.
A minap egy seregnyi kismadár ült a szomszéd fa ágán, én pedig meg sem mertem mozdulni, nehogy elrepüljenek. Ha észreveszed reggel, hogy a madarak énekelnek, jó úton jársz. Akkor is jó úton jársz, ha tudsz egy-egy fotóban gyönyörködni. Vagy a váci naplementében. Ha tudod, hol a legjobb a fagyi a városban, ha meg akarod mutatni a másiknak a legszebb, Legóból összerakott budapesti térképet. Elképzelhetetlennek tartod, hogy ne örülj a kedvenc sütid illatának, és biztos vagy abban is, hogy a kutyád meleg kis teste a lehető legpuhább párna.
Őszintén örülsz mások örömének. Ha nincs jó napod, akkor is örülsz, ha a másiknak az van. Megéled az érzéseidet, még ha nem is tudod őket kimondani, megfogalmazni. És megpróbálsz néha, akár egészen ritkán, de biztosan a pillanatnak élni. Talán csak pár perc erejéig.
“Teljesen felnőtt, mégis olyan, mint egy gyerek”
Velem kapcsolatban egy pici fiú fogalmazta meg annak idején az egyik legnagyobb igazságot. Amikor Királylány kisfiával, D.-vel egy Lego küldetésen vettünk részt, már akkor is a húszas éveim vége felé jártam. Engem mindig is elvarázsolt a Lego világa, ez a személyes perverzióm, amihez a mai napig ragaszkodom.
D. napokkal később írt a napjáról és rólam az iskolai füzetébe egy minifogalmazást, amit aztán Királylány megmutatott nekem. Amikor egy kisfiú, akivel sokszor legóztál együtt, azt írja rólad, hogy
Egészen furcsa néni. Teljesen felnőtt, mégis olyan, mint egy gyerek. Fantasztikus legó gyűjteménye van, és nem csak gyűjti, hanem játszik is vele. Nagyon megszerettem.
…na akkor érted meg, hogy miért olyan jó gyereknek maradni. Ha egy kisfiú is gyereknek lát téged, pedig tudja, hogy felnőtt vagy, nem tudja hova tenni az élményt. Pedig az anyukája is örök kislány, de őt nyilvánvalóan más minőségben értékeli, mint engem.
Nincs recept, ne is kérd..
…mert ha lenne, nem csak magamra tetováltatnám, de az egész várost kiplakátolnám vele. Hogy te is örülj a naplementének, a napkeltének, a szivárványnak, a most született fókabébinek, a napsütésnek, és a meleg ölelésnek. A másik mosolyának, a horkolásának, a vízesés látványának, és a tábortűz illatának. És ne érdekeljen, hogy füstszagú lesz a hajad. Kit érdekel, amikor órákig cinclizhetsz a tűz mellett?
Egy számomra nagyon fontos ember gyakran mondogatja, hogy “Eperke, te pontosan olyan vagy, mint egy kislány. Úgy tudsz örülni mindennek.” Tudom, hogy igaza van, bár nálam ilyen az alapjárat. Nem tudom, hogyan örülnek a felnőttek. Mosolyognak egyet és kinyögik, hogy “köszönöm”? Esetleg adnak hozzá két puszit? Fogalmam sincs.
Én leginkább ugrándozok, tapsikolok, és veszettül mosolygok. Nem úgy, mint Dr. Szöszi, sokkal inkább úgy, mint Dexter Laboratóriumából a félőrült Dee Dee.
Hogy némi csattanó is legyen az őrülten összevissza gondolatmenetem végén, hoztam neked egy Szabó Péter idézetet. Azért tőle, mert bár nem tartom sokra (és akkor olyan finoman fogalmazok, mint egy 3 éves kislány), bizony vannak olyan közhelyei, amelyeket én is megírhattam volna, mert ugyanúgy gondolom. Csak én nem keresek a nulla saját melóból milliókat. Sebaj. Az idézet így hangzik:
Van lehetőségünk tenni azért, hogy az életünk végén ne úgy kezdjük a mondatainkat, hogy bárcsak – kivéve, ha hozzátesszük: ez annyira mesés volt, hogy bárcsak újraélhetném ugyanígy…
Én sem növök fel soha, de szerintem nem is szabad.