Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mind egy szálig megvannak a kamaszkori tárgyaim, méghozzá nem is bedobozolva a garázs mélyén, ahol kétszáz pók lebzsel négyzetcentinként, hanem az öcsém egykori szobájában, ahol könnyedén hozzáférhetek bármikor bármihez. Most nekiláttam, és darabokra szedtem őket, ám arra nem számítottam, hogy igazi időutazásban lesz részem.
Elindult az a bizonyos kamasz-lavina…
Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy ennyi kacatot tartottam meg kamaszkoromból. Minél több dobozzal végeztem, annál többel találkoztam. Úgy tűnt, hogy soha nem végzek, ennek pedig az volt a fő oka, hogy hosszú percekig nosztalgiáztam minden egyes apróságnál.
Milyen volt a kamasz Eszter? Mi foglalkoztatta? Hogyan őrizte meg az emlékeit?
Már akkor sejtenem kellett volna, hogy ez hosszú hadjárat lesz, amikor költözésnél megtaláltam egy 2005-ös révjegyet, amit még egy Kisoroszi bulizás alkalmával vettem. Jogosan kérdezed, hogy vajon ilyesmit minek őriztem meg, választ úgysem találok rá. Valamiért fontosnak tartottam félretenni. A többi emlék csak megerősített abban, hogy jól tettem.
Mit rejt egy kamaszlány szobájának titkos része?
Erre a kérdésre milliónyi kamaszfiú keresi évtizedek óta a választ, de kevesen lelnek rá. És jól van ez így.
A kezembe kerültek olyan kazetták és CD-k, amiket még akkoriban hallgattam, amikor nem voltam ráindulva a rádiózásra. Kiskamasz koromból VIP, V-tech, Eminem, és sok más mellett Destiny’s Child. Később, amikor már bulizni jártam, még mindig nem volt YouTube, így sokkal kevesebb zenéhez fértem hozzá, mint a mai kamaszok.
Eszembe jutott a sok nyári buli, ahol 1001 olyan kérdés dübörgött hajnalban a fejemben, aminek akkoriban nem jártam utána. Intrikák, káosz, bonyodalom.
Visszaemlékeztem a lányra, aki fehér nadrágban és piros felsőben táncolt egész éjjel egy házibuliban, 17 évesen. Spigiboy vs. Erős Attila – Valami véget ért remix. Peat jr. & Fernando ft Sheela – Hiányzol. Spy The Ghost – Éjjel Érkezem. Te jó ég…hetekig sorolhatnám. Imádtam. Vártam, hátha azzal táncolhatok, akivel igazán szeretnék. De nem tehettem.
Találtam fényképeket is…rengeteget.
A pici Eszterkéről, a kiskamaszról, és a kamaszlányról, aki nem találta azt az utat, amit neki szánt a sors. Aki lázadt minden ellen, de azért okosan. Aki kíváncsi volt arra, merre viszi majd az élet, hová sodorják a hullámok.
Rengeteg álmom volt, de sosem tudtam, vajon megvalósulnak-e. A legjobb barátnőmmel órákig üldögéltünk a teraszon, sokszor átbeszélgettük az éjszakát. Néha cigizgettünk, izgalmas sms-t küldünk egymás helyett, és persze a srácok is szóba kerültek.
A gondolataimat papírra vetettem, méghozzá olyan naplóba, amit még ma is szívesen lapozgatok. Néha heteket is kihagytam, de volt, hogy naponta többször is írtam bele. Itt van most is a szobámban. Azokkal a gondolatokkal, félelmekkel, vágyakkal és boldog pillanatokkal, amelyek annak idején foglalkoztattak.
Száz be nem teljesült álom, ezer emlék, tízezer kérdés. Némelyikre csak mostanában kapok választ, ám vannak olyanok is, amik már kicsúsztak a kezeim közül.
Megtaláltam a ballagási fotókat is.
Tudod, azokat a piciket, amiket egymásnak ajándékoztunk az osztálytársaimmal, néhány kedves szó kíséretében. Megvan a tarisznyám, és a szalagom is. A saját matrózblúzos képemről még a mai napig eszembe jut a ballagásom napja. A ballagás, amire olyanok is eljöttek, akik aztán hosszú évekig nem voltak részei az életemnek, míg újra nem találkoztunk egy-egy véletlennek, vagy szerencsés helyzetnek köszönhetően. Zöld lámpások az éjszakában.
Türelmetlen típus vagyok, és makacs. Amit a fejembe veszek, azt általában azonnal véghez akarom vinni, és keveset várok. Ezeket a régi tárgyakat mégis 16-17 évig őriztem a dobozokban, hogy aztán a mai napon végre kiengedhessem a szellemet a palackból. Ahogy a fotókat, és a naplót nézegettem, néhol elérzékenyültem. Pityeregtem.
Sirattam az elveszített barátságokat, a régi szép emlékeket, a kihagyott pillanatokat, a rossz döntéseket, és a kamaszlányt, aki valahol még mindig bennem él. Csak már nem egy teraszon ülve írja a naplóját, miközben várja a felsőoktatási felvételi eredményeket, hogy vajon felvették-e Pécsre.
Azóta sokszor eszembe jutott, hogyan alakult volna az életem, ha 2005 nyarán nem költözöm el itthonról. Talán nem veszítettem volna el annyi de annyi embert, aki fontos volt számomra. Talán nem jártam volna olyan egyetemre, aminek a diplomáját csupán néhány évig használtam. Talán. Talán. Talán.
Persze az is lehet, hogy 22 évesen férjhez mentem volna, lenne három gyerekem, és elvált anyaként írnám most ezeket a sorokat. Vagy túl korán talált volna rám a boldogság, hogy aztán kicsússzon a kezeim közül. Még az is eszembe jutott, hogy akkor Hami nem lenne az életem része, őt ugyanis a pécsi vásárban tankoltam fel.
Egy számomra nagyon fontos ember fogalmazta meg a sok “Miért?”-re azt a választ, amivel leginkább tudok azonosulni. Talán mindennek úgy kellett lennie, ahogyan végül alakult. Mindennek oka van, és nem késtem el semmivel, csak más az életem, mint ahogyan azt 17 évesen elképzeltem. De vajon mit tud egy kamaszlány? Csupán álmodozni.
Nagyon kevés tárgyat tartottam meg a szelektálás végén. Azt hiszem, elengedtem a kamaszkorom egy részét, hogy a másik része most kapjon szárnyra, és az egekig emeljen. Jól van ez így. A kamasz Eszter minden emlékét úgyis megőrzik nekem a szobám falai.
Én sokkal idősebb vagyok nálad, 1980-ban születtem, de az én életemet a mai napig meghatározza 2 esemény a kamaszkorom végén.
– Az egyik (a “kedves” szüleim válása) nem az én döntésem, de a mai napig vannak következményei, bár úgy tűnik, hogy január 8-án lezárult, mégpedig egy kisebb győzelemmel (a blogomban még november 17-ei állapotról írtam: http://szabadgondolatok.blogger.hu/2020/11/17/kis-csaladtortenet-avagy-hol-tartunk-most).
– A másik: valamikor az 1998-99-es tanévben, amikor végzős gimnazistaként döntenem kellett, hogy milyen szakra megyek tovább, nem döntöttem túl jól. Ha a szempontjaimat végiggondolom, akkor a mai napig nem jön ki más, és a szempontjaimban sem találok hibát, sőt, 5 évig úgy éreztem, hogy nekem való, mégsem igazán tudtam elhelyezkedni vele, és azóta sincs igazi karrierem, még biztos megélhetésem is alig, és azóta sem tudom, hogy ha az való nekem, akkor miért nem jött be igazán, ha meg nem az, akkor mi…
Ezek miatt vagyok olyan kis selejt, mint amiről szeptember 25-én, 1 nappal a 40. születésnapom előtt írtam a Facebookon. Csak ismerősöknek látszik a bejegyzés, ezért nem linkelem, hanem másolom. (Tudom, hogy te ismerős vagy ott, de az olvasóid nem biztos.)
“Holnap már 40 éves leszek. És hogy telt ez a 40 év? Nem úgy, ahogy terveztem, a nagy dolgokkal nem vagyok igazán elégedett, de mindig megtalálom az élet apró örömeit, amitől jó kedvem lesz.
Legnagyobb sikerem: talán a környezetmérnöki diplomám megszerzése 2004-ben, de elég nagy siker volt 2008-ban az a bizonyos IQ-teszt, amivel 1%-os oklevelet szereztem (tehát IQ szerint az emberek felső 1%-ába soroltak, és ezzel beléphettem a Mensába, ahová a felső 2% kerülhet be), a Felsőfokon.hu szakmai blogmagazinnál elért pályafutásom 2011-től 2013-ig (környezetvédelmi szakterület-vezető, 2 elismerő oklevéllel), de arra is büszke vagyok, hogy 2015-ben a környezetvédelmi mesémet beválogatták egy környezetvédelmi mesekönyvbe, és az is hasonló siker volt, amikor 2018-ban országos első lettem egy versíró-pályázaton a Világítástechnikai Társaság szervezésében.
Legnagyobb kudarcom: nem igazán sikerült elhelyezkednem a diplomámmal, hiába próbálkoztam szorgalmasan évekig, ezért 2017-ben vissza kellett küldenem az egyetemre, hogy tiszta lelkiismerettel tudjak elhelyezkedni másban. Ez a más a jelenlegi munkahelyem, már kb. 3 éve. A diplomát persze hazaküldték, de a munkahelyem megmaradt. Ezzel is összefügg a másik, ugyanilyen nagy kudarcom, ami elég nagy szégyen is az én koromban, hogy ennyi ideig nem volt pénzem elköltözni a családtól, pedig a diplomaosztó óta csak pénzkérdés a költözés. Talán előbb kellett volna visszaadni a diplomát, akkor már összegyűlt volna a pénz. Az elhelyezkedési nehézségeket kudarcnak élem meg, de konkrétan a diploma-visszaadásra mégis büszke vagyok, hogy volt elég eszem kigondolni és elég bátorságom megtenni. ?
Ami mindig örömet okoz: tavasztól őszig a kirándulás, nyáron a görögdinnyeszezon és a kedvenc fagyizóm (Völgy fagyizó, Veszprém), és egész évben a társasjáték.
Amit megúsztam: nem voltam még szerelmes, és ha holnap sem leszek, akkor már soha. ?
Amitől félek: a nálam fiatalabbak egyre kevésbé mernek majd tegezni. Szerencsére sokak szerint nem látszom még annyinak, amennyi vagyok, de előbb-utóbb meg fog látszani… Azt veszem észre, hogy ez attól is függ, megborotválkoztam-e éppen. Ha igen, akkor sokkal fiatalabbak is mernek tegezni, ha nem, akkor már jóval kevesebben. És ez is egy nagy dilemma, mert tegeződni szeretek, borotválkozni nem. ?
Amire rájöttem: aki többnek, jobbnak látszik másoknál, az nem mindig az. Sem a Diplomások klubjában (ahol 2007-2008-ban voltam tag), sem a Mensában (ahol 2008-tól 2009-ig voltam) nincsenek jobb emberek, mint az ilyen elitnek látszó társaságokon kívül. Nem biztos, hogy a sikeresebb, vagy annak látszó emberek mindig jobb emberek is.
Amit még szeretnék az életben: legalább 100 évig élni, vagy még tovább (ez nálam teljesítményt is jelent, pl. ha valaki 80 évig él, az 80%-os teljesítmény), minél hamarabb saját lakásba költözni, vagy legalábbis egyedül élni (mert egy lakás csak akkor igazi otthon, a tulajdonviszonyoktól függetlenül, ha egyedül élek, nem háborgat senki), és valamiben az elsőnek vagy a legjobbnak lenni, olyat tenni, amire senki más nem képes, csak én (és szándékosan nem határozom meg ennél jobban, hogy miben lennék a legjobb, mert lehet, hogy még nincs is olyan, lehet, hogy még nem is tudok róla, ahogy pl. óvodában sem tudtam, hogy környezetmérnök akarok lenni, mert akkor még nem volt ilyen szakma, nem voltak környezetmérnökök).”