Csendben és zárójelben jegyzem meg, de jaj annak a tárgynak a lakásban, aki ellen anyukám hadjáratot indít. Mert nála csak két fokozat van. A “tökéletesenműködik” és az “ezúgyszarahogyvanottrohadjonmeg”. Most éppen a grillsütőnek áll rosszul a szénája, méghozzá annyira, hogyha én a helyében lennék, szedném a sátorfámat, és útnak indulnék az éjszaka kellős közepén az ócskapiacra új gazdit keresni.
A grillsütőnek (ebben készítjük a pirítós kenyeret) egyébként semmi baja, sőt, tök új, ellenben sokkal kevésbé praktikus élmény vele pirítóst készíteni, mint a régivel. Igen, azzal, ami minden karácsonykor leverte a biztosítékot. Hát az új meg anyunál veri ki a biztosítékot…mi pedig így sokkal rosszabbul járunk.
Egy szó mint száz, a minap az új kütyü alaposan megalapozta az esténk hangulatát.

Mi lehet annak a szerencsétlen grillsütőnek a bűne?
Pusztán annyi, hogy a grillrácsot kb. lehetetlen úgy kivenni a fogójával, hogy ne szánkáznának végig rajta a kenyerek, hogy aztán a földön végezzék csapatostul.
Én már meg sem próbálom használni azt a rohadt fogót, mert nem tudom kilogikázni, hogyan működik. Egyszer ugyan próbáltam, de a melegszendvicsek csoportos öngyilkosságot hajtottak végre fejjel lefelé. Azóta lepasszolom a feladatot annak, akinek százszor több türelme van hozzá, és nem hajszolja a szendvicseket a pusztulásba.

Azon a bizonyos estén a tetőtérből a pirítós készítés ama fázisára értem oda, amikor anyukám hozzám vágta a következő mondatot:
“Látszik, hogy apád sosem sütött még pirítóst”
Hűha – gondoltam magamban – itt bizony forró a talaj, ideje lenne gyorsan kikapni egy kefírt a hűtőből, és olajra lépni.
Anyu ugyanis közelebbi kapcsolatba került a grillsütővel, és hát szerencsétlen tárgy minden volt, csak aranyos, kedves, jóravaló nem. Olyan szitokszó áradat lengte körül, hogy még a legbrutálisabb South Park rész is ártatlanul nyávogó kiscica volt hozzá képest.
A balhét nyilvánvalóan apu vitte el, mert hát egyértelmű, hogy ezt a szart ő meg tudná csinálni, vagy legalábbis új fogót kellene készítenie. Ha máskor nem is, hát anyukám névnapjára. Pöpec névnapi ajándék, nem igaz? Én a konyhapulton ültem, és csendes megfigyelőként pukkadoztam a nevetéstől.
Konstatáltam, hogy anyukám haragját figyelembe véve apukám sokkal jobban járna, ha:
- A Japán-tengeren folytatott nukleáris kísérletek következtében életre keltett ötven méter magas Godzilla kirángatná a konyhából
- Azonnal beterítené a bolygót egy brutális zombihorda, és mennie kellene kaszabolni egy kicsit
- Egy aszteroida csapódna a Földbe és menekülnünk kellene három egész napon át
- UFO támadás érne bennünket, és segítenie kellene Will Smithnek kiharcolni a függetlenségünket
- Kitörne egy tűzhányó, és mentenie kellene a falu lakosságát egy 70 kilós tűzoltó felszerelésben
- Hirtelen a ’75-ös Cápa-filmben találná magát egy óriási fehér cápa fogaival a hátsójában
- Azonnal egy King-regény filmfeldolgozásában landolna, és még a Kedvencek temetője is roppant szimpatikus lenne számára
- Vagy csupán a Titanic fedélzetén utazna.

Nincs új a nap alatt..
A fenti példa mutatja, hogy nálunk bizony egy cseppet sem unalmasak a napok. Ha éppen nincs min háborogni, egyetlen röpke másodperc alatt találunk magunknak valamit, legyen az egy grillsütő, néhány poloska, vagy egy rég nem látott rokon fenyegetése, miszerint hamarosan meglátogat minket.
A gerjesztett botrány végére apukám tett pontot, de nem egy új grillrács fogóval. Nem bizony. Egyetlen mondattal csupán. Egy bölcsességgel, amely magába foglalja a Kristóf család mini Univerzumának hatalmas igazságát:
Valamit azért majd kitalálok anyádnak Csibe, mert tudod…ami anyád problémája, az az egész családé.

Anyukádtól az embereknek is ennyire kell félni, vagy csak a tárgyaknak?