Érdekes dolog, hogy aki szeret nosztalgiázni, annak gyakran a múlt, és a múltbeli örömteli események, pillanatok és élmények sokkal többet jelentenek, mint azok a percek, amelyekben most él. Azt hiszem, sokszor én is így vagyok ezzel, és még csak azt sem írhatom, hogy gyakran esem ebbe a hibába, mert nem hinném, hogy ez mindig hiba lenne.
Az, aki szívesen él olykor a múltban, szerencsés…
hiszen valószínűleg sok öröm érte. Az elmúlt karácsonyok boldogsága, a gyermekkor szépségei és a családi élmények annyi de annyi szépséget adtak, hogy valóban gyermeki örömmel gondolok vissza rájuk. Olyannyira, hogy a mai napig remélem, hogy visszatérhetnek a boldog karácsonyok, amikor nem járta át szomorúság a szívem a karácsonyfa körül üldögélve. Amikor nem kellett a fényeket nézve a könnyeimet nyeldesni, mert másokért fájt a szívem. Amikor nem tudtam előre, hogy ez a karácsonyi önfeledt várakozás kérészéletű lesz.
A karácsonyt várva minden évben 100%-ra kapcsolok, és gőzerővel gyűjtöm az élményeket, de legbelül tudom, hogy soha nem kapom már vissza azokat az időket, amikor a karácsonyfát nézve, és a Lego ajándékaimat bontogatva nem kellett másra gondolnom, csak a pillanat átélésére.
Anyukámmal nemrégiben arról beszélgettünk, hogy valószínűleg azért szeretek annyira a múltban élni, mert az annyira szép és gondtalan volt, hogy tudom, már sosem lesz olyan többé. Nehezen viselem a változást, és bár reménykedve tekintek minden év elején a jövőm felé, legbelül, mélyen azért azt érzem, hogy bizony sokszor kell magamra erőltetni az optimizmust ahhoz, hogy ne süppedjek bizonytalanságba.
Nem önsajnálatba. Nem.
Csak néha olyan kiszámíthatatlan a sorsunk, hogy hiába is mondjuk másnak azt, hogy “ne aggódj, minden a lehető legjobban alakul majd”, mi tudjuk, hogy ránk ugyanez nem érvényes. Vagy nem most.
A túláradó öröm, a folyamatos boldogság, a pasztellszínek, a hárfamuzsika és a mámorítóan szirupos műmosolyok helyett én azt az állapotot keresem, amikor úgy tudom feltenni a lábam, hogy a lelkem mélyén elégedett és boldog vagyok. Nem egy műéletet szeretnék magamnak, hanem olyasmit, amivel valóban azonosulni tudok. Ahogyan eddig is tettem. Ez az én vágyam a 2020-as évre is. Se több, se kevesebb.
És az, hogy ebben a keresésben van egy olyan társam, aki valójában Mr. Darcy, Mr. Tilney, és Mr. Knightly összegyúrva, az bizony minden iránytűnél többet ér.
Én akkor szoktam visszatekinteni, ha úgy érzem, hogy egy mostani helyzet hasonlít valamihez, ami a múltban történt, vagy a mostani helyzettel kapcsolatban lehet valamiért arra a múltbeli dologra hivatkozni. Ilyenkor felidézem azt az eseményt, akár jó volt, akár rossz, és a saját céljaim szerint értelmezem és használom azt az emléket.
A másik helyzet nem igazi visszatekintés, de nem tudok rá jobb szót: ha valamiről úgy érzem, hogy nincs még lezárva, akkor sokszor évek múlva is eszembe jut, akár jó volt, akár rossz.
És az utóbbi néhány évben már minden év végén átgondolom, és leírom blogban, hogy milyen volt az év, hogy egyben lássam az egészet, mi hogyan történt, mi volt jó, mi nem volt jó, hátha tisztábban látszik, mit kellene tennem a következő évben.
Nálam ennyi a visszatekintés.