Ha követitek a blogot, vagy egészen egyszerűen csak ismertek, akkor tudjátok, hogy egyenesen odavagyok a posztapokaliptikus filmekért, könyvekért, és minden olyan helyért, ami ezt a hangulatot idézi meg.

Kiráz a hideg tőle, ugyanakkor azt érzem, hogy menni kell előre, át a törmelékeken, és a dzsungelen, hogy felfedezzem a rideg, elhagyatott épületeket, pályaudvarokat, hoteleket és táborokat. Átmásztam már pár kerítésen az ügy érdekében, ám most nem saját élményt hoztam nektek. Néha közzéteszek a blogon vendégposztot, így most következzenek Kovács Attila fotói és élményei a Szentkirályszabadján felderített “Szellemvárosról”.

Azért is állnak közel hozzám ezek a képek, mert apukám itt volt katona, és sokat mesélt gyerekkorunkban arról, hogyan festették festékkel zöldre a teljesen kiégett füvet. 🙂

Szentkirályszabadja – Szellemváros

Szentkirályszabadja a Balatontól 10 km-re található, félúton Balatonalmádi és Veszprém között. A falu mellett helyezkedik el a szentkirályszabadjai repülőtér, amelynek szomszédságában létesítettek az 1960-as, ’70-es években egy szovjet, többnyire orosz és ukrán katonák által benépesített laktanyát.

A zárt katonai területen az évtizedek során egy város jött létre, amely az adott kor típusépületeiből lett kialakítva a hosszú évek alatt. A területen színház, mozi, óvoda, iskola, kultúrház, vágóhíd, étterem, bár is létesült, amelyek által valóban várossá válhatott a szovjet laktanya.

A különleges, betonkerítéssel és lőállásokkal keretezett települést egyetlen úton lehetett (lehet a mai napig) megközelíteni, a “városba” történő belépés kizárólag engedéllyel történhetett évtizedekkel ezelőtt. A nagyra nőtt laktanya kapujában őrbódé, ellenőrző pont fogadta az érkezőket, civileknek a területre tilos volt a belépés.

A “magyar Csernobilként” (noha semmi köze sincs Csernobilhoz) is emlegett kisváros több ezer embernek (feltehetően 6-8 ezer fő), a Szovjetunióból érkező családoknak szolgált otthonául. A lakosok elzárva a külvilágtól élték mindennapjaikat egészen 1989-ig, a szovjet csapatok kivonásáig.

A szellemváros nem hirtelen ürült ki, az elköltözés folyamatosan zajlott, bútoraikat, tárgyaikat, a mindennapi élethez szükséges eszközeiket hagyták hátra az egykori lakók.

A megmaradt épületek civilek által történő kifosztása a város kiürülésével párhuzamosan kezdődött meg. Ma már nagyon kevés nyoma van az ott állomásozó orosz ajkú emberek egykori jelenlétének. A fennmaradt tárgyakat elhordták, romok, törmelékek maradtak csupán, és az épületek, amelyek ma is emlékezetül szolgálnak az egykori idegen katonai jelenlétre.

A különféle funkciókkal rendelkező épületek helyiségeiben jelen korunk üzenetei, “életjelei” jelentek meg falfirkák, grafiti, naiv rajzok formájában, nem mellőzve a műfajukra jellemző humort, szarkazmust, iróniát.

Különös érzés volt a város épületei, s azoknak falai között sétálni. Rendkívül nyomasztó, már-már félelmetes az elhagyatottság üzenete, amely az egykori település minden egyes szegletéből árad.

Mindössze 30 év elegendő ahhoz, hogy az enyészet, az elmúlás vas kezei által semmivé váljon egy magára hagyott település. Ennyi idő elég ahhoz, hogy a természet visszahódítsa magának azt, amit kiszakítottak belőle, ennyi idő elég ahhoz, hogy tétlenségünkkel leromboljuk mindazt, amit építettünk, gondoztunk.

Rendkívül múlandó az életünk, s mindaz mit létrehozunk, teremtünk. Az állandóság érzete, amellyel önmagunkat megpróbáljuk körülvenni tárgyakkal, emberekkel, szokásokkal fenntartva, csupán egy képzet, az örökkévalóság képzete. Lépjünk ki a szokásaink rabságából, keressük új utakat, álljunk fel a fotelból, engedjük el azt, aki menni készül, és fogadjuk, aki érkezni szeretne. – Most élsz! Ezt üzeni a szellemváros teli torokból a fülünkbe üvöltve.

A fotósorozattal Magyarország legnagyobb romtelepülését mutatom be, minden bizonnyal az utolsó óráiban. Az épületek állapotát tekintve előre láthatólag éveken belül lebontásra kerül az egykori szovjet laktanyaváros, amelyben csupán kutatva lehet ma már életjelekre találni.

Attila többi fotóját IDE kattintva nézhetitek meg a Szellemvárosról, az Instagramján pedig más képeit is megnézhetitek!

Figyelem! A szellemváros magánterület, nem látogatható, baleset- és életveszélyes, a folyamatosan romló állapotú épületek állagát senki sem kontrollálja, ezért nem ajánlatos az épületekbe bemenni, az emeletekre, tetőkre felmászni.

Fotó és szöveg: Kovács Attila