Nem, nem gyűjtöm a rózsaszín gipszeket. MÉG.

Ha néhány szóban szeretném jellemezni a mozgásomat, akkor azt kell mondanom, hogy a mozgáskoordinációm kimerül abban, hogy a lábaimat az esetek nagy részében normálisan használom lépkedés közben.

Mit nekem a Rubint Réka koreográfia, én minden eltelt nap végén hálát adok a sorsnak, hogy nem került gipsz a lábaimra vagy a kezemre.

Harc a kezeimért..

Az elmúlt két hetem arról szólt, hogy megpróbáltam kéz nélkül működni. Ez annyit tesz, hogy megpróbáltam megküzdeni a mindkét kezemen elhatalmasodó szemétláda ínhüvelygyulladással. Mivel írásból élek, ez azért akárhonnan is nézem, marhára nem vicces, és korántsem felejthető Kristóf Eszti-féle bénázás.

Kamaszkoromban hirtelen nyúltam meg, nagyon magas lettem és jó pár hónapig azt sem tudtam, mihez kezdjek két hosszú karral és lábbal. Nagyjából minden másnap leestem a lépcsőn, hatalmasakat zuhantam a jégen, és bűbájos piruettet nyomtam a havas lépcsőfeljárón.

Eközben folyamatosan azon imádkoztam, hogy ne törjenek ki a fogaim és épek maradjanak a végtagjaim. Na, ez nem sikerült.

Úgy tűnik, lassan elkezdem gyűjteni a gipszeket.

Van már egy fehér könyökgipszem, egy kék csuklógipszem, és nagyon úgy tűnik, hogy a varázslatos gipszgyűjteményem hamarosan egy újabb taggal bővül.

Gyaníthatóan balos lesz és feltehetően rózsaszín, bár ez az adott szakrendelő szépséges felhozatalától is függ.

Gondolom csak három-négy órás sorban állás kell hozzá, miközben legalább tízen megelőznek/óra. Az orvosi váró büdös lesz, mint mindig, valami idióta folyamatosan beszélni fog hozzám, én pedig imádkozni fogok, hogy ne pisiljek be, mire sorra kerülök.

Mert ugye a helyét senki nem meri felfüggeszteni, még az apokalipszis kedvéért sem…nemhogy a veséje normális működéséért.

Azok a csápok..

Az az igazság, hogy néha úgy érzem magam, mint Davy Jones a Karib-tenger kalózaiból. A “csápjaim” önálló életet élnek, és még véletlenül sem tudom, hogy a következő pillanatban minek megyek neki, mit borítok fel, hol szerzek öklömnyi lila foltokat.

Bármit teszek, bárhogyan küzdök, hiába nyírom ki az összes utamba akadó sárkányt, azok a rohadt gipszek csak üldöznek engem.

Jövő héten a reumatológián kiderül majd, lesz-e újabb kis barátja a csuklómnak öt hétre, hogy kellően melegítse a bőrömet, miközben megrohadok, annyira viszket a karom.

Kötőtűvel nem vakarhatom, mert annyira vérzékeny vagyok, hogyha egy fűszállal megvágom az ujjam, huszonhárom ragtapasz sem fogja föl a vértócsát. Tehát marad a remény, hogy a fáradásos törés helyett “csak” krónikus ínhüvely gyulladásom lesz, a vele járó borzalmasan szimpatikus tünetekkel.

Immár 18+x éve harcolnak ellenem a saját végtagjaim, amelyek olyan állapotban vannak, mintha 70 éves lennék. A rózsaszín gipszekkel persze nincs bajom, de most még jobban érzem, hogy mennyi mindenhez szükséges két kéz a mindennapokban, ami alapvetően fel sem tűnik, amikor az ember szerencsétlen lánya egészséges. Jelenleg az alábbiakra képtelen vagyok (mindkét kezemmel):

• lecsavarni egy tejes doboz tetejét
• kinyitni a pénztárcámat
• megemelni a bögrémet
• megtámaszkodni a kezeimen bármilyen helyzetben
• megkenni egy pirítóst
• bekötni a cipőfűzőmet
• megtartani a bejárati ajtót
• megharcolni a kis köcsög kutyámmal
• megtörölközni
• átöltözni egyedül
• két percnél tovább tartani egy könyvet
• telefonon visszaírni bárkinek
• és kinyitni egy gumicukros zacskót

Ha a kezeim elkezdenek gyógyulni, és trendi rózsaszín gipszem sem lesz, valamint ki tudom nyitni a gumicukros zacskót, helyreáll a világ rendje. És egy hasonló napikincset gond nélkül bepötyögök majd. Ezt ugyanis A PASI írja, miközben én befáslizott kézzel fütyörészve diktálok neki. Ő pedig nem gyengén diszlexiás.

Jó dolog, ha az embernek van titkárnője, de várom a pillanatot, amikor majd a saját ujjaim suhannak a billentyűzeten…

A rózsaszínt a gipsz helyett meg meghagyom a csillivilli körömlakkjaimnak. Azokkal egy cseppet könnyebb hajat mosni.