Ha én szél lehetnék, egyetlen percre sem maradnék csendben. Soha. Folyton utaznék, eljutnék mindenhova, ahova most maximum csak Dorothy piros cipellőivel tudnék. Nem a pénz hiányzik. Ó, nem.
Csupán annyi helyre vágyom egyszerre, és annyi mindent szeretnék kipróbálni, hogy még Hermione idővisszatekerős varázsórájával sem tudnám megoldani. Irigylem a szelet, hogy szél lehet. Cserélnék vele.
Mostanában sokat kattogok azon, hogy merre tartok éppen, és eközben a tanakodás közben rengeteg hasznos infót tudok meg magamról. Nem hittem volna, hogy évekkel ezelőtt, 30 évesen jövök rá arra, mit is szeretnék igazán az élettől. De boldog vagyok, hogy rájöttem. Inkább most, mint ötven év múlva, amikor otthon a kiskertemben azért toporzékolnék, hogy valamit hogyan hagyhattam ki az életemből.
Ez az a tipikus eszteres hisztiforma, amit annyira csodálatosan és hibátlanul hajtok végre, hogy egy-egy B kategóriás amerikai film nyugodtan alkalmazhatná látványelemnek. Máris dobna a minőségén. Nos, a lényeg csak annyi, hogy tényleg nem szeretem utólag azt mondani, hogy ezt vagy azt sajnálom, hogy nem léptem meg.
Volt pár nagy és néhány kisebb -számomra igen nagy jelentőségű – lépés az életemben, és most már tudom, hogy azért történtek velem, vagy éppen azért léptem meg őket, mert hagytam egy pillanatra, hogy szél legyek és szálljak. És milyen jó volt.
Túl néhány költözésen, pár felmondáson és egy felszabadító, nagy szakításon, egyre boldogabb és felszabadultabb vagyok. Mindegyik lépésben egyetlen dolog volt közös. Nem tudtam, hogy pontosan mi vár rám, ennek ellenére egy cseppet sem féltem vagy aggódtam, nem tartottam a bizonytalantól, csak izgalmat éreztem. Minden, ami eddig történt velem, tudom, hogy okkal történt. Elkezdtem blogolni, és ennek köszönhetően remek embereket ismertem meg, és rengeteg lehetőség sétált az utamba. Barátok, új ismerősök, koncertek, utazások és új szelek a vitorlámban.
Bár tíz évvel ezelőtt úgy terveztem, hogy ilyenkorra már lesz két óvodáskorú gyerekem, és egy nagy, kertes házam, másképpen alakultak a dolgok. Még mindig vágyom ezekre, sőt, nagyon vágyom ezekre, de magammal, Eszterrel kapcsolatban soha nem voltak ekkora álmaim, mert soha nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, mit szeretnék csinálni igazán. Most tudom. D.-nek köszönhetően szépen lassan megismertem azt az oldalam, amikor nem félek spontán lenni, nem félek hagyni, hogy vigyen a szél.
Mindent, amit szeretek, teljes erőbedobással csinálok, és az a bizonyos szél az utamba fújja azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amiket ki- vagy felhasználva egyre boldogabb leszek. Élvezem azt a szabadságot, amit az írás ad, és élvezem, hogy szükség van a kreativitásomra. Emellett pedig imádom, hogy nem vagyok korlátok közé szorítva.
Élvezem, hogy lemegyünk egy napra Széplakra, hogy egész nap egy gumimatracon lebegjünk a Balatonban, vagy megállunk az ötvenedik dinnyeárusnál az út szélén Tinnyén, hogy a legnagyobb és legédesebb dinnyét vegyük meg a nyaralásra. Éjszaka fürdünk a Balatonban, hagyjuk, hogy a kutyák tök vizesek (majd aztán sárosak) legyenek a Dunában tapicskolva, és kacsákat fotózunk a pócsmegyeri révnél, pedig így is van már vagy 300 képünk róluk.
Ez a fajta szabadság az, amire mindig is vágytam. Hogy ne otthon üljünk a négy fal között és csak álmodozzunk a sok élményről, melyet át is élhetünk. Nem zavar, ha D. Haminak a fehér szőrébe egy tízcentis sor zöld színt varázsol filccel, hogy “fradistának” nézzen ki, és csak nevetek azon, hogy nem szól rá Dézire, amikor a Rómain bacont koldul a büféknél. Már nem vagyok annyira görcsös, mint 10 éve, bár van még miben fejlődnöm.
Valahogy mindig jó irányba sodor a szél, és ezt imádom…sokkal több embernek kellene kipróbálnia.
Szabadabb és színesebb világban élnének.
Nagyon tetszett a poszt!! Csak így tovább! Még sok-sok ilyet! <3 Neked és nekünk!;)
Ági! Köszönöm <3 #csakcsináld
Én is sok mindent megtennék spontán, néha meg is teszem, és mindig azok a legjobb ötleteim. Nem vagyok olyan körülmények között, hogy annyira spontán legyek, mint szeretnék (mert kötött munkaidőben dolgozom, és nem élek egyedül), de amennyire lehet, annyira az vagyok.
Én sem tudom, hogy mi szeretnék lenni, de szerintem eleve rossz a kérdés. Biztos-e, hogy egész életemben ugyanannak kell lenni? Én kb. 2013-ben jöttem rá, hogy nem. És ezért is küldtem vissza a diplomámat az egyetemre 2017 nyarán. Hirtelen, spontán ötlet volt, csak a megvalósítása húzódott el évekig, de nem rajtam múlt. Nem ragaszkodnék egyféle munkakörhöz, gyakran váltanék (de csak akkor, ha már biztos lenne a következő, lehetőleg olyan, amire poénból jelentkeznék, mert eddig az vált be), és munkán kívül is sok élményt kipróbálnék. Ezért járok pl. még 38 évesen is társasjátékra, ezért fényképezem le gyakran, amit látok, és ezért írok néha verseket és blogot.
Utazásban is lennék spontán, ha nem kerülne pénzbe a busz- vagy vonatjegy, gondolkoztam már azon, hogy csak úgy felszállnék egy véletlenszerű buszra vagy vonatra, vennék jegyet a végállomásig, ott leszállnék, körülnéznék és hazamennék. 🙂
Andris, köszönöm, hogy írtál! Örülök, hogy így gondolkodsz!
És melyik lenne az a TOP5 úti cél, ahova – ha minden feltétel adott lenne – már most elindulnál? 🙂
1. Szentendrére elmennék még egyszer, megkeresni a Bükkös-patak forrását. A torkolatnál már többször jártam gyerekkoromban anyai nagyszüleimmel, akik ott laktak, de a forrást soha nem kerestük meg. Egyszer felszállnék a legkorábbi vonatra Budapest felé, onnan metró a Batthyány térig, majd végig a HÉV vonalán Szentendre végállomásig, onnan a patakhoz, majd annak a vonalán végig a forrásig.
2. Bakonybélbe, apai nagyszüleim falujába még mindig csak úgy mentünk, hogy mindenkit meglátogattunk. A nagyszülőket is és a falu másik végén a nagynénémet is (édesapám egyik húgát). De szeretnék egyszer úgy eljutni abba a faluba, hogy nem megyek be senki rokonhoz, csak egyedül túrázva felfedezem a falut és körülötte az erdőt. Gyerekkoromban sokat voltunk a nagyszülőkkel az erdőben, aztán egyre kevesebbet, de még ismerem a tájat. A hegyek, források, barlangok nevét már nem tudom, de ha kitennél az erdőben valahol a falu 5 km-es körzetében, akkor a nagyszüleim házához bárhonnan visszatalálnék.
3. Sopronba is elmennék, ahol születtem 1980-ban, mert amióta (1981-ben vagy 1982-ben) elköltöztünk (előbb nagyszülőkhöz Bakonybélbe, majd 1983-ban Veszprémbe), azóta nem jártam ott. Kicsi voltam még, nincsenek emlékeim a városról, de megnézném, hogy most milyen.
4. Elmennék egyszer 10 napra sátorban a Művészetek Völgyébe. Többször voltam már ott, de mindig csak úgy, hogy aznap hazamentem. 10 napra még nem voltam, de egyszer kipróbálnám.
5. Felutaznék egyszer a Társasjátékok Ünnepére is, ez mindig kb. novemberbe szokott lenni.
(Most biztos csalódtál, mert ezek mind magyar helyek. Ha külföldit is szeretnél, akkor 3 helyet tudok.
– Az egyik Bled, az a kis sziget, amivel Szlovéniát szokták reklámozni.
– A másik helynek nem tudom a nevét, de megkeresném valahol a Karib-tengeren. Veszprémben is sok helyen laktunk, csak 1986-tól vagyunk itt, ahol most. Előbb a belvárosban laktunk, albérletben, 1983-tól 1985-ig, ott született az öcsém 1984-ben. Majd 1985-től 1986-ig egy másik lakótelepi lakásban, szintén albérletben, és ott volt egy karibi pálmafás kép a falon, aminek az eredetijét szeretném látni. Megkeresném, hol készült, és megnézném élőben. Ez a második külföldi úticél.
– A harmadik meg talán az Iguazu-vízesés, arról van a falamon egy szép, sötét árnyalatú kékes-zöldes kép. Előbb a kép volt meg, aztán láttuk a tévében, hogy ez valóság, tényleg van ilyen hely. Azt is megnézném élőben! :D)