Megannyi helyen utánaolvastam annak, hogy mit jelent a család szó. Azért éreztem ennek szükségét, mert a metrón, a cébéában, vagy akár az orvosi rendelőben várakozó embereket figyelve gyakran érzem azt, hogy én teljesen mást gondolok a fogalomról, mint az emberek körülöttem. “Egymással vér szerinti rokonságban álló személyek, a szülő(k), a gyermek(ek) (és legközelebbi hozzátartozóik) közössége.”- olvasható a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótárában. Én teljesen mást értek a család szó alatt.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert összetartó, szeretetteljes, és meleg családi légkörben nevelkedtem, a szüleim mindig minden helyzetben kiálltam mellettem és az öcsém mellett, támogattak, és kellő szigorral terelgettek az általuk helyesnek vélt út felé.
És milyen nagy szerencsénk van (és volt)!
Bár nem tudom, hogy milyen lehet más körülmények között nevelkedni – hiszen azt nem tapasztaltam meg – ám szociális munkásként éveken át dolgoztam idősekkel, nehéz helyzetben élő családokkal, problémás kamaszokkal. Láttam az élet árnyoldalát, nélkülöző gyerekeket, (szexuálisan) bántalmazott gyerekeket, meg nem értett kamaszokat, elhanyagolt idős embereket, bántalmazott nőket, drogfüggő, alkoholista, kezeletlen pszichiátriai betegséggel küzdő szülőket. És még sorolhatnám.
A családom attól igazi család, hogy nálunk nyugalom volt, béke, szeretet, és nem csak azért, mert összeköt a vérünk. Ez csak a gyökere és alapja a köztünk lévő köteléknek. Hogy mégis mitől lettünk egyediek és megismételhetetlenek? A sok közös élménytől, a közös értékrendtől, és attól a bizonyos fűszertől, ami (szó szerint) megbolondít bennünket. Ettől vagyunk színesek, nem csupán a vérünktől.
A családunk azért pótolhatatlan számomra, mert
- apukám három órát ül a kádban és mikor kijön a vízből, azon nevetünk, hogy olyan a tenyere, mint egy többnapos vízi hullának
- anyukám fél órája hisztizik, mert a sokadik “első” palacsinta is odaégett és már akkora a füst a konyhában, hogy mintákat rajzolhatunk bele az ujjunkkal
- a tesóm kamaszkorában fociedzés után az ölembe dobta a koszos zoknijait, hogy idegesítsen a szagával, én pedig hangosan sikítoztam
- apukám külön lakrészt épít a házban a horgászbotjai számára, aztán boldogan prezentálja minden arra járónak a két keze munkáját, és mindannyian büszkék vagyunk rá
- anyukám piskótát süt, és pont akkor csapja le valami a biztosítékot….a piskóta nem sül magasra, anyu viszont a plafonon van (mi pedig megdicsérjük a lapos sütit is)
- a tesóm az Ace Ventura filmekből a kedvenc jeleneteinket utánozza, mi pedig fetrengünk a nevetéstől, annyira élethű minden mondata és mimikája
- apukám megtalálja a legunalmasabb tv csatorna leggagyibb, 50’es-években forgatott koreai harcos filmjét, és úgy nézi, mintha egy vadiúj akciófilm lenne (mi pedig halálosan unjuk minden másodpercét, de elviseljük, mert apu már csak ilyen)
- anyukám mindegyik tehetségkutató műsorban kinéz magának egy-két igencsak unszimpatikus figurát, és addig szenyázik velük, míg már kiszugerálja őket a műsorból
- az öcsém kénytelen volt beállni a kocsival a kertbe amikor a vezetést gyakoroltuk, mert én azonnal kiugrottam a kocsiból, ha hirtelen kellett valamit a kormány mögött bravúroskodnom (és mindezt a teljesen kihalt utcában is tudom produkálni)
- apukám party szobát készít a tetőtérben és büszkén mutogatja nekünk a felszerelt hangorgonát, disco gömböt és hangulatlámpákat
- anyukám távollátó szemüveg nélkül keresi a rövidlátó szemüvegét a lakásban, és csodálkozik, hogy ebben a házban mindig minden eltűnik
- a 185 centi magas, erős öcsikém ugrándozva menekül egy imádkozó sáska láttán, mintha gumibogyó szörpöt ivott volna…
- apukám húga és az “igen jól nevelt” Bella kutyusa meglátogatnak minket, amivel felborítják a délután nyugalmát és csendjét (és annyit nevetünk öt perc alatt a kutya bohócságain, mint máskor egy hét alatt)
- apukám képtelen veszíteni mindenféle társas- és kártyajátékban, ezért vagy kihagyjuk őt belőle, vagy tudjuk, hogy csalásra/sértődésre számíthatunk egy-egy parti közben/végén
- anyukám végigsírja Pavarotti temetésének közvetítését, mi pedig szép csendben elkerüljük még a környéket is messziről
- a tesóm Valencia sálban, Valencia mezben nézi a Valencia meccset, és hangosan ordítozik, mi pedig halálra rémülünk, mikor a legnyugodtabb pillanatokban zendít rá
- apukám húgának remegős, zöld trutyi zselét viszünk a kórházba, aminek semmi hasznát nem veszi, de azért megköszöni a gesztust
És én? Ó, jaj…
- állandóan úgy állok neki kávét főzni, hogy tudom, az valahol biztosan folyni fog (a konyhaszekrényen, a padlón, a ruháimon, stb.)
- mindent leejtek, összetörök, mindenben megbotlok, jajgatok, aztán kezdem előröl újra és újra
- bénázok, sipítozok, S.O.S. tanácsokért hívom apukámat, ha elárasztja a fürdőszobát a trutyi
- anyukámat hívogatom főzés közben tanácsokért, ha elrontok valamit
- a tesómat hívom először rikácsolva, ha a Lego új minifigurát dob a piacra
- és ha nagyon de nagyon beverem a fejem a szekrényajtóba, akkor telefonon megkérdezem apukám húgát, hogy akkor most hülye leszek?
Bőven van flúgos tulajdonságunk, de talán éppen az a legjobb a családunkban, hogy ezekkel együtt szoktuk meg és szeretjük egymást. A sok idegesítő kis aprósággal, amik nagyon hiányoznának, ha nem lennének. Ettől vagyunk mi igazi család.
Nem a vér szerinti rokonságtól.
