A legmeghatóbb és legmeghatározóbb karácsonyi mese számomra a Shrekből az angyal. Minden évben 2-3x megnézem még bőven advent előtt, és annyit nevetek rajta, hogy a könnyem is kicsordul. A rémes rímek, a karácsonyi kapkodás, a veszekedés, majd kibékülés maximálisan lefedi a családunk készülődését, és az ünnepi kavarodást. Mindig van egy kis pánikolós időszak, ám végül ebben a mesében és az otthonunkban is győzedelmeskedik a béke és a szeretet. Jobb esetben úgy, ahogyan Shrek és Fiona otthonában.
Imádom azt a jelenetet a film elején, amikor…
Shrek nekiindul, és megküzd a hófúvással, a sziklákkal, jéggel és hóval dacol, hogy eljusson a városba, és utánajárjon egy “Karácsonyról fajankóknak” című könyvben annak, hogyan is kellene tökéletes karácsonyt varázsolnia. Ezt az öt leckét meg kell tanulnia hozzá, annyi bizonyos:
- Első, a ház feldíszítése
- Második, zoknikat a kandalló fölé
- Harmadik, a lakoma.
- Negyedik, a karácsonyfa.
- Ötös lecke, a karácsonyi mesemondás – “ha ez megvan, akkor mondjuk, hogy tökéletes karácsonyt csináltam a tökéletes családnak (…) Család a tűz körül, mindenki átszellemül, boldog, boldog voila”
Bárcsak ilyen könnyű lenne követni az adott pontokat a tökéletes karácsonyhoz, nem igaz? Ha ezeket a pontokat kellene csak követnünk, nem kéne kitalálni, hogy vajon tényleg boldog karácsonyunk lesz-e. Pedig ezen több ezer magyar család aggódik, számos ok miatt. A karácsonynak nem erről kellene szólnia. Sokan utálják, utáljátok a karácsonyt, pedig ilyenkor mindenkinek kijár a szeretet, és a boldog családi légkör. És ebben ez a mese, bármennyire bogarasnak is tűnök, megerősít engem.
Már annál a résznél beleszerettem a mesébe,
amikor bemondja a narrátor a címét.
Szamár legalább annyira rá van pörögve a karácsonyra, mint én, Shrek pedig ugyanannyira nem kedveli, mint D. Amikor Szamár ellátogat Shrekhez, mint a legjobb barátja, segíteni szeretne neki a készülődésben, meg is jegyzi, hogy
“van Shreknek néhány tanácsom, hogy jó legyen a karácsony”
– de az ogrét ez egy cseppet sem boldogítja. Tehernek érzi az ünnepi készülődést, úgy gondol a karácsonyra, mint egy feladatra, amit ki kell pipálni. Hozzá hasonlóan, sokan körülöttünk ugyanígy gondolkodnak, ám arra talán már nem jut idejük, hogy lássák, a sok másik Szamár viszont él – hal a karácsony minden apró varázsáért. Megbántjuk olykor egymást a nagy rohanásban, kapkodásban, pedig a legfontosabb az lenne, hogy odafigyeljünk a másikra.
De ez nem Shrek hibája, nem is azoké, akik hozzá hasonlóan fittyet hánynak a karácsonyra. Sok embernek (sajnos gyerekeknek is) nincs/nem volt olyan valódi, meghitt karácsonyi élménye, ami okot adhatna arra, hogy szeresse ezt az ünnepet.
Amikor Szenteste megérkeznek az ogrecsaládhoz a vendégek
(akiket persze Shrek a háta közepére sem kíván), a mesehősök feldíszítik a lakást, és sorban elmesélik, ők hogyan élték meg régen a karácsonyt.
Csizmás Kandúr szülőhazájában – mint tőle megtudjuk – “a Mikulás egy dögös latin macsó, ünnepi bundája szőrmével kivarrva, fényesre volt fenve karácsonyi karma, piros a csizmája, veres a palástja, kardja olyan ízű, mint a ráksaláta”.
A legmeghatóbb számomra mégis Mézi, a mézeskalács története, aki nagyon bájosan kezdi mesélni, hogy “beköszöntött Szenteste, ragyogtak a fények, mellettem ült kedvesem és csak ez volt a lényeg”. Aztán kiderül, hogy Mézi boldogan üldögélt a szerelmével a tévé előtt a sötétben, amíg meg nem érkezett a Mikulás, aki felfalta a kislány mézeskalácsot. Szívtelenül.
Nos, igen, ők voltak odakészítve a Mikulásnak egy szép tányérra egy pohár tej mellé vendégváró falatnak. Ezt a részt mindig megkönnyezem…butaságnak tűnik? Pedig így van.
Szamár kisebb szívrohamot kap, amikor
rádöbben, hogy Shreknek ez az első karácsonya. És ami a legmegdöbbentőbb számára: ezidáig kimaradt ogre barátja életéből a bejgli. Akkora könnycseppek jelennek meg a szemében, mint amekkora a saját sárkány felesége, és úgy lapul hátra a két hatalmas füle a feje tetejére, mint
Hami kutyámnak, amikor kiadósan lecseszem egy nagyobb bűncselekmény után.
Megértem Szamár könnyeit, hiszen anyukám bejglije olyan csodálatos, hogy apukám és D. harcolnak egymással érte. Komolyan mondom. Harcolnak. Anyukám mindig megpróbál bennünket meggyőzni arról, hogy van elég belőle bőven, de a nagy palacsinta és szilvásgombóc partik óta tudjuk, olyan, hogy elég, nincs. Korlátlan mennyiségben, bármennyi bejglit el tudunk pusztítani, és nem csak karácsonykor. Az év bármely napján.
A meséből megtudjuk, hogy a veszekedés bizony hozzátartozik az ünnephez, bármennyire is küzdünk azért, hogy kiküszöböljük. Talán emlékeztek Szamár családi sztorijára, miszerint “anyám mindig azt mondta, akkor jó a karácsony ha sír valaki”. Nyilván ez nem teljesen igaz, sőt, ám én is sok – karácsony hevében kitört – vitatkozásra emlékszem vissza gyerekkormomból. Karácsonykor mindenki izgul, hogy minden a helyén legyen, minden finom legyen és mindenki örüljön az ajándékának.
Természeti csapás a karácsony?
Lehet, hogy van, akinek az. Sokan gondolják így, pedig lehet, hogy csak az a baj, hogy még nem találták meg az ünnep valódi szépségét. A Shrekből az angyal igenis mély mondanivalóval bír, ha okosan odafigyelünk a részletekre. A Szamár karácsonyi Shrekkentése pedig hab a tortán.
Egy szó, mint száz, a karácsony sok-sok Shrek és Szamár közös küzdelme, élménye, harca és boldogsága. Vitatkozhatunk bármin (hiányzó karácsonyfatalp, gagyi ajándékok, pénzköltés, éppen kifutó halászlé, áramszünet, csomagolópapír hiány, összetört bögrék, odaégett étel), a végén mégis fontos, hogy a szeretet ünnepén együtt legyünk azokkal, akik nagyon fontosak számunkra.
Én, mint Szamár, bízom benne, hogy tökéletes lesz a karácsonyunk idén, D. pedig mint Shrek, biztosan kiéli magát majd a bejglin és a hatszázféle süteményen. Ahogyan a mesékben mondják, minden jó, ha a vége jó.
A kutyáinkat pedig idén – nemes egyszerűséggel – Mézinek öltöztetjük.
