A Tiszára ilyenkor számos érdeklődő érkezik, hogy láthassa a tiszavirágzást, és a kérészek táncát. Amikor annak idején megnéztük egymás után vagy hetvenszer a reklámot, anyukám kezdte nagyon a szívébe zárni ezeket a kicsi állatokat. Átérezte, milyen lehet egyetlen napig élni. Hogy milyen rövid, nyomorúságos kis sorsuk van, és mégis mennyire szép. Ezután beindult a kérészőrület.
Anyu minden adandó alkalommal örömtáncot járt, mikor éppen a tévében látta őket, kivágta az újságok oldalairól a kérészeket, amiket többek között vagy nekem adott ajándékba (milyen csodálatosan találó meglepetés), vagy pedig belerakta a szakácskönyvébe, hogy mikor palacsintát süt, láthassa a kérészes könyvjelzőjét. Akkoriban karácsonyra kapott ajándékba egy kérészes bögrét is, amit annyiszor használt, hogy a minta le is kopott róla.
Nem az országokat, nem a nevezetességeket, vagy a híres látványosságokat. Inkább megnézném milyen színű a tenger, milyen a naplemente a Balatonnál, megszimatolnám, milyen az illata a friss epernek, milyen érzés télen úszni, hajókázni, repülni, kipróbálnám hogy milyen a tapintása egy elefántnak, egy zsiráfnak, delfinekkel fürdenék, megtanulnám, hogy mitől van a virágoknak olyan tengernyi színárnyalata, innék egy szörpöt, vagy csak csücsülnék a vízparton. Megtenném mindazt, amit csak lehet, azért, hogy minden pillanatban éljek. Máshogyan nem érdemes.
Hallgatnunk kellene a reklámra és tanulnunk kellene a kérészektől. Úgy kéne élnünk, mintha nem lenne másnap. Nagyszerű lenne.
