Kicsit mindig úgy érzem magam, amikor ilyen sztorikat mesélek, mintha a Dumaszínház színpadán állnék, és azt várnám, nevet-e valaki azon, amit mondok. Pedig ez esetben most hirtelen nem is tudom, hogy én vajon tudok-e már nevetni rajta, vagy legszívesebben inkább befeküdnék egy kád Domestosba, hogy lemossam magamról a pókpeték gondolatát.
Na szóval. Belevágok, de írás közben esküszöm még azon is elgondolkodom, hogy az ujjaim olyan rohadt gyorsan mozognak, mint a pókok lábai akkor, amikor a kezemben lévő lapát elől szaladnak. Feláll tőlük a hátamon a szőr. Nem vagyok egy nagy pókbarát, ezt – azt hiszen – leszögezhetjük. Ahhoz is 10 hónapnak kellett eltelnie, hogy egyáltalán “papírra” vessem a gondolataimat róluk – sipítozás nélkül.
Történt ugyanis, hogy az előző albérletünkből másik lakásba költöztünk január elején. Mivel már több mint egy tucatszor költöztem, így a dobozolás közben igazából nem akartam meghalni, de azt sem állítanám, hogy olyan nagyon élveztem a dolgot. A lakás, ahonnan költöztünk, az I. kerületben volt, földszinten. Mindig azt hittem, hogy a családi házak a pókok kedvencei (a sátrak mellett), de ma már tudom, hogy a régi nagypolgári házak földszintje vezeti a nyolclábú cimborák toplistáját. Komolyan mondom, olyan undormány pókokat még vadkempingezés közben sem láttam 20 nyár alatt, mint amilyenek abban a lakásban bandáztak. Mindenhonnan előkerültek, az ember pedig nem győzte lenindzsázni őket. Reggel, délben, este. Bármikor.
Pókok mindenhol – és még annál is tovább
Költözéskor is találtam párat, amit iszonyatosan éles sikítással jeleztem a PASINAK, a szomszédoknak, a háznak, a kerületnek, a városnak, meg tulajdonképpen az egész univerzumnak. Mivel költöztetőcég segített a bútoraink szállításában, így totál megkönnyebbültem, amikor megérkeztek a srácok hárman, izmosan, tettre készen. Na mondom, itt bizony nem lesz hiszti, ezek a Tescót is a hátukra kapják, ha kell. Fel is emelték a kanapét, kivitték a költöztetőkocsiba, aztán hatalmas lett a csend.
Hosszú percek teltek el, majd megjelent a PASI, meg a három srác, és olyan fejet vágtak, mint én oviban, amikor megláttam, hogy kelkáposztafőzelék lesz az ebéd. Komolyan mondom, halálra voltak rémülve, tiszta sápadt volt az arcuk, és gondolatban megfogadták, hogy az első adandó alkalommal ők is megmártóznak a már említett Domestosban. A kanapé alján ugyanis hatalmas fehér pókpeték (vagy mik?) voltak, amelyekben hemzsegtek a bébipókok.
Még éppen nem keltek ki, de percek, órák, talán napok kérdése volt a dolog. A költöztetős srácok egy partvissal lesöpörték ezeket a förmedvényeket a kanapénk aljáról az utcára, majd a partvist kidobták, biztos ami biztos. Egyszerűen attól is undorodtak. Na mondjuk ezt nem csodálom.
Nem vagyok egy koszos csaj, a lakásban sem ragadunk a padlóhoz, de az még nem igazán jutott eszembe, hogy takarításkor a kanapét teljesen felfordítsuk, és az alját leporszívózzuk. Hát bakker, nem ártott volna. Bár ha én ezt meglátom, az 100%, hogy most egy gumiszobában gépelnék.
Szerencsére nem találkoztam a kis pókbabákkal, de a gondolat csak nem ment ki a fejemből, hogy itt a kanapé felgyújtásán kívül azért bizony valamit tenni kéne. A porszívónk természetesen azonnal meghalt, mintha érezte volna, hogy mi vár rá. Porszívó híján viszont a kanapé csak állt az új helyen, mi pedig a szobába sem mentünk be, gondolhatjátok, miért. Másnap elmentem, és vettem egy olyan porszívót, amivel még a madarakat is leszedhetném repülés közben, és olyan hévvel álltam neki a kanapé gyilkolásának, mint addig még soha. Folyt rólam az izzadtság, de én csak bőszen takarítgattam órákon át.
Ha lehunytam a szemem, akkor azonban továbbra is azt láttam magam előtt, ahogyan a parányi pók-potyautasok valahol a bútor legmélyén azon tanakodnak, hogyan népesítsék be leendő kolóniájukkal az új lakás minden apró szegletét, majd pedig a Földet. Ezt pedig ugyebár mégsem hagyhattam.
Végül az első adandó alkalommal eladtam market place-en. Egyszerűen undorodtam a látványától is. Persze a vevőnek nem említettem a korábbi fekete lakókat, mert ha ezt megtudja, biztosan nem viszi el még akkor sem, ha akkorra már tényleg steril volt a bútor. Miután kiszenvedték a kanapét a bejárati ajtón, azonnal bezártam minden zárat, nehogy valamilyen úton-módon visszakapaszkodjon hozzánk.
Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, én pedig szépen lassan megnyugodtam, és egyre kevesebbszer keltem fel éjszaka arra, hogy a sarkokat nézegetem álmomban. Ha ma eszembe jut az egész sztori, picit tudok mosolyogni rajta. Tényleg picit.
De a gondolattól, hogy milyen lények között éltük a mindennapjainkat, akkorát tudnék még most is visítani, amitől a Süss fel Nap azonnal a zombiapokalipszis himnuszává válna.
Nagyon érdekes történet volt… 😀 ezek szerint pókfonalból készült ruhát sem vennél fel? Úgy tudom, már olyan is van.