Az úgy kezdődött, hogy 12 éves koromban eltörtem a jobb könyököm életem első Aikido edzésén. Még csak ott sem volt az edző, versenyt futottunk a tornacsarnok túloldaláig. Aztán hetekig egy ócska fehér gipszben mászkáltam a nyári hőségben.

Ezután az már természetes volt, hogy soha többet nem megyek Aikido edzésre, sőt, más küzdősportot sem fogok soha kipróbálni.

Akkor mit sportoljak?

A csoportos edzéseket ki nem állhatom, a tesiórákat pedig hatalmas ívben elkerültem a gimiben. De olyan nagy ívben, hogy szinte már rosszul éreztem magam az örökös hamis igazolások miatt.

A tornaóráknak – abban a formában – most sem látom különösebb értelmét, bár vannak olyan iskolák, akik télen korcsolyázni, nyáron pedig úszni viszik a gyerekeket. Az azért nagyon szimpatikus.

Ne értsétek félre, nekem nem a mozgással volt bajom, inkább csak azzal, hogy ráerőltették az emberre a szertornát és a talajgyakorlatokat ahelyett, hogy mindenki választhatott volna egy mozgásformát, amit szívesen űz, és azt tették volna inkább kötelezővé számára.

Soha nem voltam ügyes a labdajátékokban, viszont mindig ügyesen és kitartóan úsztam. Ha felnőtt fejjel utólag visszatekintek a tesiórákra, tudom, hogy az úszással semmi bajom nem lett volna.

Sőt! Nem lenne olyan kérdőjel a hátam, mint most, és a rendszeres testmozgás is adott lett volna. Persze sajnos én napi 60 km-t utaztam a suliba minden nap (ez az oda-vissza táv), vagyis Esztergomban nemigen tudtam edzésre járni, hiszen akkor mikor értem volna haza, hogy még tanuljak is? A falunkban pedig uszoda nem volt, sem bármi más edzés.

Persze nem kifogásokat keresek, futni bármikor elmehettem volna. Azt meg utálom.

Jó-e a kötelező gyógytesi?

Mikor kiderült, hogy nem véletlenül vagyok kérdőjel forma, hanem mert gerincferdülésem van, gyógytesis lettem néhány évre.

Ám kamaszkorban a hajlongás egyrészt irtó ciki, másrészt a téli félórás úszás a lányoknak nagyon nagy szívás. A felfázások, és az örökös klóros víz-ragacsos haj-hajszárítás miatt is.

Ha hetente kétszer-háromszor elmehettem volna normálisan úszni, kényelmesen, az szuper lett volna, mert ez az egyetlen sport, amit tényleg élvezni tudok. A víz nekem olyan, mint a levegő. Otthonosan érzem magam benne, és ha mindenki elég távol úszik tőlem ahhoz, hogy még véletlenül se érjen hozzám, akkor én vagyok a világ legboldogabb embere hátúszás közben.

Ja, azt meg sem merem említeni, hogy az egyetemen a kötelező testmozgás kurzust szintén egy papírral váltottam ki. Egy friss, ropogós, soha-nem-láttam-a-helyet-aki-az-igazolást-adta papírral.

Így történt, hogy nem szerettem meg az edzéseket, a tesiórákat, a gyógytesit, és gyakorlatilag mást sem. Most meg itt állok kérdőjelként, és nyilvánvalóan mozognom kell, mert az ülőmunkától fáj a hátam, a nyakam, és a fejem is.

Testmozgás kihívás

Annyi kihagyott év, hiszti és toporzékolás után most újra elkezdek mozogni. Azzal kezdem, hogy veszek egy bérletet a közeli uszodába (mert most nem fényévekre van tőlem), és ezt kiegészítem egy kis ellipszis trénerrel. Ezzel a kardio része meg is lenne, a hátamnak pedig Máté Noémi pilates videói varázsolnak tartást.

A következő hetekben/hónapokban irgalmatlan bénázáson esem majd át a felkiáltójel formáért. Ha az Óhegy-park felé jártok, nyugodtan intsetek oda nekem, mikor elhaladtok mellettem. Azt nem ígérem, hogy visszaintegetek, mert valószínűleg piros fejjel kapkodom majd a levegőt.

Tehát indul a testmozgás challenge, és beszerzek egy halom vitamint is, mert egész télen egyetlen kis darab C vitamin tablettát sem erőltettem magamba (gyümölcsöt sem sokat). Az energiát pedig a Sport szelet adja majd, mert csoki ugyebár kell, még ha a magazinok nem is mesélnek róla. Nem fog ártani, az biztos. Ki tart velem?