Mielőtt elkezdtem blogolni, nagyjából fél évig csak azon gondolkodtam, hogy mi legyen blog neve. Rengeteg angol és magyar szó cikázott a fejemben, végül arra jutottam, hogy olyan oldalra lesz szükségem, ami összegyűjti a számomra fontos dolgokat. Minden áldott nap.

Így született meg a Napi Kincsek Tárháza.

Élmény. Blog. Élményblog.

Én élményblognak hívom, mert csupa olyan dologról írok, ami (így vagy úgy, de) élmény számomra. A Facebook és Instagram felületeimen pedig képek formájában próbálom nektek elmesélni, hogy jártamban-keltemben milyen őrültségekkel, vidám jelenségekkel, furcsa szerzetekkel találkozom.

Akad belőlük bőven.

Bár sokan azt gondolják, hogy tudatosan keresem minden nap a kincseket, ez nem így van. Sőt, van olyan köztetek, aki egyszer megjegyezte, hogy milyen nehéz lehet arra törekedni, hogy folyamatosan rózsaszín szemüvegen keresztül lássam a világot.

Nincs rózsaszín szemüvegem, és nem is látom mindig rózsaszín szemüvegen keresztül a világot. Inkább csak ösztönösen haladok mindig arra.

Nekem alapvetően inkább az alaptermészetem ilyen. Nem vagyok elég szervezett, nem törekszem arra, hogy optimista legyek, és nem is teszek érte tulajdonképpen semmit. Ahhoz nagyon hebrencs vagyok. Sosem olvastam önsegítő könyvet, sem olyan tanulmányokat, amelyek a rendszerezettebb és tudatosabb életvezetésre ösztönöznek.

Zűrös, de vicces…

Egy blogos cimbim, Mészáros András a múltkor egy posztjában azt írta, hogy a blogom

“pozitív, még akkor is, ha zűrös, mert olyankor vicces. Tényleg kincs.”

Mivel kíváncsi voltam, hogy ez mit takar, ráírtam Andrisra, aki kifejtette, hogy meglátása szerint a bejegyzéseim egy része pozitív hangvételű, a másik része zűrös. Azokon pedig szeret nevetni.

És akkor koppant valami a fejemben.

Én magam is ilyen vagyok. Alapvetően olyan géneket örököltem, amit könnyű kamatoztatni. Az anyai nagymamám volt ilyen szabad lélek, mint amilyen én is vagyok. Ő úgy élte minden napját, hogy az élménygyűjtés és a pozitív szemlélet volt a legfontosabb számára.

Tehát Andris mondatát átgondolva, rájöttem, hogy pontosan olyan vagyok, amilyen a blogom. Pozitív, olykor zűrös, de vicces. Minden napom ilyen, de a bejegyzéseimben nem tudatosan vagyok ilyen, csupán az a fontos számomra, hogy én valóban csak akkor írok napi kincsekről, amikor nem érzem kötelezőnek azt.

Nem írom táblázatban, hogy mikor milyen posztnak kell kimennie, és nem is érzem magam rosszul, ha nincs “ihletem”. Vannak ilyen napok, és hetek. Amikor fáradt vagyok, és csak arra vágyom, hogy olvassak néhány sort a könyvemből.

Hatalmas öröm számomra, hogy képeket és sztorikat kapok tőletek, a ti napi kincseitekről, a számotokra kedves élményekről, és jó érzés, hogy sokatokra átragadt az a szemlélet, amely alapjaiban változtatja meg az életeteket. Még ha nem is veszitek észre.

Ne keressétek kényszeresen, de gyűjtsétek a napi kincseket. Akkor lesz mihez nyúlni a rossz napokon, a rossz hetekben és hónapokban. Mert az bizony sok van, és olyankor senki nem tud parancsszóra optimista lenni. De egy gombóc fagyinak, egy Fenyő Miki számnak, vagy egy letehetetlen könyvnek akkor is tudunk örülni. Vagy egy tányér makaróninak, egy régi fotónak, és egy sütimintás füzetnek.

Na ez a lényeg.

Hogy ezeket ne vegyétek természetes dolognak. Gondoljatok rájuk úgy, mint a nap legjobb részére. Máris lesz valami jó az adott napon, nem igaz?

És pontosan ez ennek az élményblognak a küldetése. Ha úgy érzed, hogy elmerülsz egy kád ürülékben, akkor is legyen a közelben egy “jajsárga” gumikacsa, ami rád mosolyog.