30 felett én már gyakorlatilag mindenen bőgök. És ez nem csalás, nem ámítás. Valahogyan valahova átbillentem a harmadik X-nél, és a korábbinál sokkal pityergősebb lettem. Legtöbbször nem bánatomban sírok, hanem örömömben és meghatottságomban. De kábé mindig. Mindenen. Most éppen egy karácsonyi kutyás videón.
Szinte hihetetlen, hogy azon kapom magam újra és újra, hogy gombóc van a torkomban, és mire háromig számolok, már el is törik a mécses. A minap például azért sírdogáltam, mert megtaláltam azt a karácsonyi ajándékot, amit 5. osztályos koromban kaptam a sulis “kihúzolegynevetakalapból” ajándékozáson.
De ez még nem minden. Mielőtt megmutatnám a karácsonyi videót nektek, bevallom töredelmesen, hogy az elmúlt 10 napban a következő 10 világrengető dolgon tudtam pityeregni:
- Karácsony Artúr hű barátjának, Bryony csomagoló manónak a mondatán, miszerint karácsonykor “Mindig van idő masnizni”
- Eta néni csodás dabasi karácsonyi házának udvarán elbőgtem magam az égősorok láttán.
- Kevin Costner menhelyes kaliforniai kutyákat ment meg repülőjével az elaltatástól – na ettől azonnal csordogáltak a könnyeim
- Győri/szegedi adventi vásár látványa
- A fényvillamos puszta jelenléte
- Milly Johnson Téli láng c. karácsonyi könyvének befejezése
- A nappalink karácsonyi díszei
- Egy kutya, aki gipszelt lábbal pózolt Facebookon
- A Piramis együttes Ajándék című számának minden során
- És a már említett karácsonyi videón.
Ez vagyok én, tényleg könnyen elérzékenyülök, karácsonyimádóként ebben az időszakban főleg. De amíg ilyen jólelkű mesebeli gyerekek vannak, addig én nem tudok másképpen reagálni. Nem is szeretnék.
Ugye azért annyira nem vagyok gáz?
