A Lada és a La bamba
Amikor kicsi voltam, minden évben mentünk valahova nyaralni. Soha nem külföldre, nem is valami puccos helyre. Én mégis úgy éltem meg, mint életem legnagyobb kalandjait. A szüleim úgy neveltek, hogy értékelni tudjam mindazt, amit kapok. Így amikor sátorozni mentünk a Duna-partra, vagy a Tiszára indultunk, előtte hetekig úgy be voltunk sózva öcsémmel, hogy csak arról tudtunk beszélni, milyen csodálatos küldetésekben vehetünk részt.
Akkor Ladánk volt, amit iszonyatosan meg lehetett pakolni csomagokkal, így én magammal vihettem a babáimat, tesóm pedig a nagy becsben tartott kutyakoponyáját. A hátsó ülésen akkor még nem volt biztonsági öv, a szüleim leterítettek nekünk plédeket, és egy hatalmas játszótér közepén ültünk a kocsiban akkor is, ha csak a Szobi-révig mentünk sátorozni, és akkor is ha messzebb.
Örökre meg fogja dobogtatni a szívem a La bamba dallama, mert a gyerekkori nyaralásainkhoz visz vissza. Mi lehet nagyobb buli annál, mint amikor 8-9 évesen
letekered a Ladában az ablakot,
énekeled az éppen aktuális Gergely Robi – Emanuelle-t, vagy Szulák Andreától a Shoop shoop dalt és a vadkempingezés csak rád vár?
Danubius 40 király
Kiskamaszként egyszerűen odavoltam a Danubius rádió 40 király című műsoráért. Mindig vasárnap ment, és nagyjából délben lett vége. Akkoriban már volt saját magnóm, felvevőgombbal, és sok-sok üres kazettával. Vasárnaponként vagy a szobámat kellett kitakarítani, vagy pedig a házi feladatot írtam (mert akkor még írtam), és közben imádtam, hogy 40-től visszafelé meghallgathatom az adott hét aktuális legjobb zenéit.
Emlékszem, a kedvencem az AD Studio – Páratlan páros volt, amit vagy ötvenszer felvettem, hogy tökéletes legyen. Anyukám általában mindig akkor kiabált fel a tetőtérbe, hogy “Ebéééééd, gyertek gyerekeeeeeek”, amikor a top három következett. Sokszor ugyan alku, időhúzás, zsörtölődés árán, de ő is megértette, hogy 10-13 évesen milyen fontos tudnom, hogy a Backstreet Boys hányadik helyen végez.
Tök vagány szüleim vannak, értették, hogy ez bizony létfontosságú infó a héten.
Nagyon vigyáztam az üres magnókazettákra, hiszen azokra vettem fel a kedvenc számaimat. Térdeltem a magnó mellett és füleltem, milyen dallam csendül fel. A számok eleje így soha nem volt meg, vagy pedig a műsorvezető beszélt még közben. Nem volt még Youtube vagy ncore, mindenféle popzenét összezsúfoltam a kazettákra, utána rongyosra hallgattam.
A karácsony csodája
Én mindig, minden helyzetben őszintén és töretlenül hittem a karácsony csodájában. És a mai napig hiszek benne. Már szeptembertől vártam a karácsonyt. A tesómmal elkezdtük lapozgatni a Lego katalógusokat, és hosszú listát írtunk/rajzoltunk arról, hogy minek örülnénk a legjobban (ebből volt kb. 666 dolog…) Ám az ünnepeket nem ezért szerettük.
Hittünk a Jézuskában, elhittük, hogy csendben beosont a nappaliba – amíg anyuék a kádba parancsoltak minket – feldíszíti a fánkat fényekkel, gyertyákkal és apró pici figurákkal. Valóságos csoda volt ez!
Amikor már teljesen felpörögtünk attól, hogy vajon megérkezett-e már és sikerült-e átpasszíroznia a fenyőfát az ablakon a kis csecsemőnek, csengettek az angyalok és felcsendült a Mennyből az angyal is. Minden egyes percét varázslatként éltem meg. Hiányoznak ezek az igazi csodák a mindennapokból még akkor is, ha az ember próbálja meglátni őket. Az én karácsonyi csodám a szüleim voltak. És most is azok.
A kis szobám
11 éves koromig az öcsémmel laktam egy szobában. Ez először csak az én szobám volt, addig ő anyukáméknál aludt kiságyban. Később, amikor már igazi óvodás lettem, öcsém pedig kis zúzógép volt még, felmenekültem előle a pelenkázó tetejére, ott fűztem a gyöngyeimet, gyűjtögettem a kincseimet, tudva, hogy a kis ragacsos kezei nem érnek fel odáig. Aztán kaptunk egy szuper emeletes ágyat, aminek én alhattam a felső szintjén, mert én voltam a NAGY.
Minden játékunk abban a kis szobában volt, de olyannak éreztük, mintha egy egész birodalom lett volna. Egymással szemben tanultunk, én stréberkedtem, anyu pedig gyakorolt a tesómmal. Abban a szobában báboztunk, babáztam, rajzoltunk, és az öcsém abban a szobában ült az íróasztal tetején és hosszan bámulta az eget, amikor a Hale-Bopp üstököst szabad szemmel is lehetett látni.
Miután már túl nagy voltam az emeletes ágyhoz, kaptam egy fotelágyat, saját éjjeli lámpával, mert nagyon szerettem olvasni. Kiskamasz voltam, de továbbra is babáztam. 1997-re a szüleim felújították/lakhatóvá varázsolták a tetőteret, és mindkettőnknek saját szobája lett (ám majdnem minden éjjel egymásnál aludtunk, de az már nem volt ugyanaz). Abba a kis szobába zsúfolódott össze minden játékos – kisgyermekkori emlékem. Imádtam.
A Duna vize, a Duna varázsa
Ha ma azt mesélem valakinek, hogy milyen jó a Dunában fürdeni, sokan komplett bolondnak néznek. Mert a Duna koszos, tele van úszkáló mindenfélékkel, és különben is, ki megy abba bele. Nálunk a faluban a Dunának homokos partja van, büfékkel, röpipályával. Picike koromban is lejártunk a szüleimmel, vittük a homokozó vödröt, lapátot, várat építettem és hatalmasakat lubickoltam
a „tininindzsateknőcös” úszógumimmal.
Nem kaptam el soha semmi betegséget, maximum néha picit megfáztam, köszönhetően annak, hogy mikor már lila volt a szám, akkor is könyörögni kellett, hogy pihenjek egy kicsit a napon.
Sajnos az elmúlt években nem nagyon volt lehetőségem lemenni fürdeni, meg igencsak szégyenlős is vagyok, de ugyanannyira tudtam élvezni a vizet huszonévesen kék gipszbe bugyolált karral, mint régen masnis fürdőbugyiban. Hiányoznak azok a nyarak, amikor ebéd után elkezdtünk hisztizni anyukámnak, hogy “Menjünk mááááár a Dunáraaaaa”. Termoszban teát vittünk magunkkal, meg gyümölcsöket, és vártuk lent a vízparton édesapát, aki busszal érkezett később a munkából. Ővele aztán jól ment a fröcskölés, úszás, homokozás. Anyukám pedig a szokásos, bokáig érő pocsolyában próbálta átvészelni a meleget.
Imádtam a 90-es éveket. Szuper gyerekkorom volt, remek szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérrel. Minden, ami azokban az években volt, kedves emlék számomra. Te miért sírod vissza a 90′-es éveket?
