Emlékeztek még a nagyszülős sorozatra a blogon? Most egy barátom, SA írta le a legkedvesebb (legviccesebb? legemlékezetesebb?) élményeit. A nagymamáját én is ismerem, de úgy gondolom, hogy enélkül is halálosan vicces a bejegyzés minden sora – legalábbis én imádtam olvasni. Remélem ti is így lesztek vele! Fogadjátok szeretettel!
Mamával az élet
A szereplők és az élethelyzetek bárminemű hasonlatossága a valósággal kizárólag a véletlen és a fantázia műve! 😉
Mama vidéki nő, aki szerves részét képezi a falu életének, hiszen elnököl A Klubban. Szereti a hájtek cuccokat, de egyáltalán nem ért hozzájuk. A tévé távirányítójáról, a fényképezőgépről, a DVD-lejátszóról több, különböző rajz is készült, bonyolultabbak és egyszerűbbek egyaránt, csak arra nem emlékszik, hogy hová tette őket. Érintőképernyős telefonjáról gyakran felhív a táskája is, hogy barangolásairól tudasson.
Mama szeret beszélgetni, kedvenc témái az időjárás és a kert, és mindig mosolyog, és mindig, mindenkitől megkérdezi, hogy van, mert ő egy ilyen kedves ember.
Minden családi ebédnél tudjuk, hogy az időjárásról való panaszkodást a kert terhe váltja (amiről gyakran panaszkodik, mégis elválaszthatatlanok – a kert és Ő), majd az a követhetetlen rész jön, hogy „Tudod, a Józsinak a testvérének az unokahúga, aki az Ady Endre utcában lakott ott hátul, a Muci mellett, akinek a Pista volt a szomszédja. Tudod! Volt egy olyan kis fekete kutyájuk is!” Volt, volt, persze, 40 éve. Aztán elmeséli, hogy ki beteg, majd az összejövetel a „Ki halt meg” kérdéskörrel zárul. Mama nagyon bölcs, mindig azt mondja, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van, és mindenkit szeretni kell, és unalmas lenne az élet, ha egyformák lennénk. Aztán elmeséli, hogy nem igaz, hogy a Laci milyen ember, mert hát sose köszön elég hangosan, és amúgy sem kérdezi meg tőle, hogy hogy van, mert ő bezzeg mindenkitől megkérdezi, és mindig hangosan köszön, és ő nem szereti az olyan embereket, akik nem kedvesek. Amikor emlékeztetem a bölcseletére, mindig letorkol, hogy tudja ő, ő csak mondja.
Mama szeret tévét nézni, és hiába tudja, hogy nekem legalább 12 éve nincs, mindig úgy kezdi, hogy „Láttad a tévében…?”
Mama szereti az autót, és a gépjármű kényelmét. Neki az autózás presztízs, ha tehetné, a sarki boltba is azzal járna, de sajnos biciklizni sem tanult meg.
Mama szereti a szupermarketek szórólapjait, mindig kívülről fújja, hogy mi és hol akciós, és ha nincs is rá szüksége, akkor is hozat belőle. De vásárolgatni és nézelődni is nagyon szeret, így gyakran csak azért megy el az üzletbe, hogy kézbe vehesse a leárazott termékeket, mert végül csak egy doboz tejfölt vesz, végtére az is akciós. közben pedig elbeszélgethet egy csomó emberrel a fenti témákról.
Mama nem szereti a paradicsomot, mégis minden évben ültet, hogy elmondhassa, hogy ő nem szereti a paradicsomot.
Mama szereti a lomtalanítást és a tüzelést. Mindkét tevékenység presztízs értékű. Ha nem tudsz minden szerdán és szombaton tüzelni, azt jelenti, hogy nincs mit elégetned. Ha pedig nincs mit égetned, akkor nem dolgoztál a kertben, ami azt jelenti, hogy nem csinálsz semmit. A lomtalanítás azonban arról szól, hogy ha nincs mit kiraknod a ház elé, akkor bizony szegény vagy (meg lusta is, mert nem is kerestél semmit, amit kitehetsz), így előfordul, hogy az egyik lomizásból megőriz valamit, hogy legközelebb biztosan legyen kint portéka.
Mama szeret kilátni az utcára, mert fontos neki, hogy a szomszédokból és a járókelőkből naprakész legyen, és nem érti, hogy én miért ültetem tele fákkal a kertem, miért zavar, ha belátnak hozzám. Mamának van egy katonai távcsöve is, állítása szerint azért, hogy a madarakat nézhesse vele…
Mivel Mama autózni és vásárolni is szeret, ezért adja magát, hogy legszívesebben autóval szeret bevásárolni járni, kiszakadva a faluból, hogy új benyomások érhessék. Szomorú ez számomra, mert mostanában eléggé ráérek, így, habár megkértem, hogy a Szent Családi Béke érdekében ne engem vonjon bele az ilyen jellegű akcióiba, mert sajnos én gyűlölök soppingolni. (Mindig célirányosan, a lehető legrövidebb időn belül szerzem be a szükséges dolgaimat.), mégis bepróbálkozik. Nekem meg megesik rajta a szívem, így olykor előfordul, hogy mégis beadom a derekam. Így történt ez karácsony előtt is.
Mivel a közeli település boltjának henteséről csak jókat hallott, karácsonyi kacsacomb-beszerző körútra indultunk. Szépen meg is érkeztünk, leparkoltam, Mama meg elrohant bolt iránt. Én még a bevásárló kocsi bérlésével voltam elfoglalva, mikor feltűnt, hogy nyoma veszett. Gondoltam, hogy nem kóborol el messzire, de amikor megláttam, hogy tanácstalanul és idegesen toporog a parkoló végében, kiabáltam neki. Mama sajnos nem hall jól, ezért mindenki figyelt rám, csak éppen ő nem. Nyomtam egy sprintet a kerekes kocsival, nehogy idegösszeomlást kapjon, ám akkor még nem tudtam, hogy azt én fogok.
Diszkréten telefonáltam a boros polcok ölelésében, hogy mégis milyen italt válasszak az esti programhoz, mikor fél füllel meghallottam, hogy nincs kacsacomb. Akkor még nem tudtam, hogy ez a tragédia örökre nyomot hagy az emlékezetemben. Gyorsan letettem a telefont, mert éreztem a Mamából kiáradó stressz-hullámokat.
– Nincs kacsacomb – mondta kétségbeesetten.
– Tudom, hallottam.
– Most mit csinálunk – kérdezte tőlem olyan szemrehányóan, mintha legalábbis én tehetnék róla.
– Megnézzük máshol. Hazafelé még van egy csomó hentes.
De Mama nem nyugodott meg. Egyre inkább belekerül a felháborodottság-spirálba, amit generált magának, és egyre hangosabban kifejezésre is juttatta a problémáját. Megpróbáltam elbújni a hajam mögé, de kontyba volt fogva, úgyhogy ez esélytelen volt. Igyekeztem nyugodt maradni, és ezt sugározni felé és a dolgozók felé is, hogy nehogy meglincseljenek, és szélesen mosolyogva én is a húspulthoz álltam, hogy a kis sertéskarajomat megvásárolhassam, mire Mama hangosan azt a javaslatot tette:
– Kérjél te is kacsacombot!
Nem kértem, és minden tisztelem a kiszolgálóé, aki nem vágta hozzám a csontos karajt.
Eljött a pillanat, hogy a „Marika mondta, hogy ez bolt nagyon jó!” üzlet a legszarabb legyen a világon. Hiába kértem, hogy ne legyen dühös a borokra, a káposztára és a Stollenre, nyugodjon meg, szerzünk kacsát, nem segített semmi. Mikor a zöldséghez nem talált zacskót, és már a vécépapíroknál kereste, párducügyességem és gyors reagálásom mentette meg a hölgy alkalmazottat attól, hogy Mama az ő fején verje szét a káposztát. Kikaptam a kezéből a kecskeörömöt és gyorsan benejlonoztam, majd ügyesen terelgettem Mamát a kijárat felé, de itt még nem ért véget a kálvária.
– Most mit csinálunk – kérdezte ingerülten.
– Megnézzük a következő faluban. Van ott egy jó hentes, és a T-ban tudsz bort is venni.
– De ott nincs vécé!
Ekkor elszakadt a cérnám.
– Mit vársz tőlem, mit tegyek?
– Vegyél nyakörvet a kutyának, én addig bemegyek a pékségbe pisilni.
Örültem, hogy nem kell ott lennem.
A zebránál álltunk visszafelé, mire megjegyezte, hogy milyen lassan vált zöldre a lámpa, és a lila köd megint kezdte elönteni az elméjét.
– És vettél valamit a pékségben – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét a két perc várakozási időről.
– Dehogy vettem – mondta büszkén és mosolyogva.
Átsétáltunk a zebrán, beültünk az autóba, mikor is elkezdte szidni a biztonsági övet, hogy minek kell azt neki bekötnie, és különben is, milyen hülyeség ez?!
– Mama, neked mindenre van egy rossz szavad – jegyeztem meg.
– Hát ha nem jó, akkor mit mondjak?!
– Kérlek, ne haragudj az autómra, mert nem volt kacsacomb!
De ő haragudott rá, és rám is, mert nem értettem meg a helyzetét (megjegyzem: másfél héttel karácsony előtt). Végül felvidítottam, mert javasoltam, hogy menjük be a karácsonyfájáért, amit rendelt. Még mosolyt is fakasztott az ötlet, és azt éreztem, végre megint minden rendben.
De nem volt, mert zárva volt a húsbolt, és rosszul esett, hogy a Mama ennek kifejezetten örült, és az én káromon örvendezett. Majd bementünk a szupermarketbe, ahol a Mama megkérdezte, hogy a 399,- Ft-os Portugieser vagy a 499,- Ft-os Bikavér a jobb. Én meg azt mertem felelni, hogy ezer alatt egyik sem. Újra Marianna-ároknyi szakadék mélyült köztünk.
Csendben is utazhattunk volna, ha Mama nem ecpecest játszott volna, hogy lesz-e kacsacomb, vagy nem, az otthoni hentesnél. Én akkor már az idegösszeomlás szélén álltam.
Berontott a henteshez, miután Julika az utcán nem tudta megmondani, hogy van-e kacsacomb, vagy nincs. Nos, nem volt. Éreztem, itt a vége, nem tudtam teljesíteni a küldetést.
– Most mit fogunk csinálni?!
– Mama – feleltem elhaló hangon. – Beleesünk a kétségbe.
A fenyő sem volt jó, de azért hazavitte. Másnap összefutottam Mamával a kertben.
– Képzeld, lesz kacsacomb – dicsekedett boldogan. – Megrendeltem jövő hét szerdára.
– Na látod, kár volt ennyit aggódni miatta – mondtam, mire azt felelte:
– Hát nem ráérek?
Mama úgy döntött, kell neki egy új kanapé meg 1-2 fotel, mert a Gizinek „olyan jóképű” garnitúrája van. Mikor viszem el őt bútort venni? Görcsbe rándult a gyomrom. Aztán megint megsajnáltam, mert hát ki vinné el, ha nem én?
Nyakunkba vettük Dunakeszit, és már a megérkezéskor javasoltam, hogy menjünk el a mosdóba. Azt mondta, hogy egy jó pisilésre ő mindig vevő. Megalapoztam a napot, gondoltam, és örültem leleményességemnek.
Bementünk az áruházba. Én 5 perc alatt megtaláltam az Álomkanapémat, de munkanélküli ne költse a kevéske pénzét, úgyhogy csak követtem a Mamát, aki körbe-körbe korzózott a kanapék között. Ami jó volt színben, annak nem volt karfája/ágyneműtartója/ágyfunkciója/párnája, vagy túl mély volt vagy túl széles, túl alacsony, túl puha. Elfelhősödött a tekintete és aggodalom ült ki az arcára. Azonnal rohantam a kollégához, hogy tájékoztasson, hogy az egyetlen bútordarab, ami majdnem jó volt, milyen színekben választható. Mama addig ücsörgött még kicsit rajta, de láttam, hogy ez is olyan mély, mint a búbánata. A fiatalember nagyon kedves volt, kiteregette a textileket, én meg megmutattam a Mamának.
– Kényelmes ez a kanapé – kérdeztem.
– Hát… Nem annyira.
Ettől függetlenül még 15 percig nézegettük a választható színeket.
– Mama, itt a szomszédban van még egy bútorbolt, hagyjuk ezt a kanapét, ha nem jó, menjünk át, nézzük meg ott is.
Nagy nehezen rávettem az indulásra, de sajnos ott csak egy fotel volt, ami jó lett volna, más bútor alig. Még ült egy darabig egy kényelmetlen széken, aztán szomorúan megállt a fotocellás ajtóban, hogy az ki-be nyílhasson kedvére. Állt és el volt kenődve, úgyhogy megmentettem a helyzetet, és elvittem egy harmadik üzletbe, ami még jó 20 kilométerre volt, de hát a Mama boldogságáért bármit. Meg különben is, elég jól viselkedett.
A baj csak az volt, hogy abban az üzletben túl nagy volt a választék, és ott már minden szar volt. Én ott is ráleltem életem sarok ülőgarnitúrájára, de Mamának nem tetszett, pedig ahhoz már tényleg csak egy fotel kellett volna. Még mentünk három kört, aztán álltunk még egy darabig az egyik kanapé felett, szomorúan és tanácstalanul, majd ismét megnéztük a foteleket, végül elsétáltunk kijárat iránt.
– Van itt vécé – kérdezte tőlem.
– Nem tudom, majd meglátjuk.
– Megkérdezzük.
Akkor én már észrevettem a piktogramot, csak Mamának nem említettem, mert úgy gondoltam, ráér akkor, ha már ott vagyunk. A kijáratnál éppen szembejött velünk egy kedves alkalmazott, kezében egy nagy tál étellel, tetején egy szép szelet rántott hússal. Hangosan korgott a gyomrom, az éhhalál szélén álltam már addigra, és a szénhidrát miatt leállt az agyműködésem, ezért nem kapcsoltam időben.
– Ne haragudjon, meg tudná mondani, hol találjuk a vécét – kérdezte Mama a szemmagasságában lévő laposhústól.
A hölgy a tányérjára meredt, majd a Mamára, és végül győzött az intelligenciája, meg tudta mondani. Én meg megint úgy tettem, mint aki nincs ott. Mama ismét feltette az i-re a pontot.
Meg akart invitálni a büfébe ebédre, de elutasítottam. HAZA akartam menni, a csendbe, a nyugalomba.
– Akkor nem megyünk be a L-be sem?
– Nem Mama. Szeretnék hazamenni.
– De van otthon ennivalód? Csak azért akarok bemenni, hogy neked vehessek valami ételt.
Mama nagyon kedves, gondolhatjátok, persze tényleg az, de családunk összes tagjának ezt szokta mondani, ha valahova be akar jutni még vásárolni. Attól függetlenül, hogy semmire nincs szüksége. Csak megfogdosni az akciós dolgokat. Megnézni a zöldséget. Csak ezért.(Meg talán azért, hogy ne kelljen olyan hamar hazamennie. Otthon, hiába lakunk vele egy udvarban, azért mégiscsak egyedül van. Én ezt is megértem. Talán többet kéne utaztatnunk…)
Végül elfogadta az érvelésem, mert más problémáim is voltak a sopping-allergián kívül. Mama azért elég megértő is.
Napzárásként a falusi kisboltunkban mégiscsak lerendeztünk egy rövidke vásárlást, úgyhogy, annak ellenére, hogy nem vettünk bútort, heppi enddel zárult a történet, mert a nézelődés és utazás élménye is megvolt, és nem kellett a másfél kiló hagymát kézben hazacipelnie.
– Majd legközelebb veszünk kanapét – mondta ő, és nekem ismét görcsbe rándult a gyomrom.