A hajfestés az egyik olyan dolog az életemben (a többi ezer mellett), amiben az égvilágon semmi rendszer nincs. Míg a szorgalmasabb és gondosabb nők havonta egyszer festik/festetik a hajukat, addig én random vágok bele ebbe a kihívásba, többnyire sikertelenül. Hogy miért? Roppant egyszerű.
Soha nem lesz olyan a hajam, mint amilyen a dobozon lévő hiperszuperbomba nők fején lapul – vagy éppen nem lapul. Ott mindig olyan szép árnyalatokat látok, hogy kedvem lenne azonnal lecsapni rájuk, ezért általában 20-25 percet is el szoktam tölteni a drogériák polcai körül cápázva. 18 éves koromban lett először melírozva a hajam, akkor kezdődött a szerelem a hajfestés és köztem. Az elmúlt x+1 évben rengeteg árnyalattal randiztam, de sosem horgonyoztam le egynél. Mostanában vagy D., vagy pedig apukám festi a hajam, és meg kell hagyni, nagyon ügyesek. Én pedig….nos, hisztis vagyok.
A hajam középbarna árnyalatú, és bármilyen festéket használok, sosem látszik rajta lenövés, viszont maga a szín sem. A hajfestés kétféle módon zajlik:
1. Ha D. vállalja magára a fodrász szerepét. akkor általában fél napot töltünk bent a fürdőszobában, mert lassan, aprólékosan, körültekintően ügyködik (és egy csiga is autóversenyzőnek tűnik mellette).
2. Ha apukám viszi fel a festéket, akkor sikítozás és káromkodás hangja hallatszik még a falu végén is, mert ő a “gyerünkkislánybummbelebumm” taktikát követi. Gyors és közben húzza a hajam.
A végeredmény tulajdonképpen ugyanaz, csak a csomagolás más. A nagy bánatom az, hogy nem hasonlítok a hiperszuperbomba nőhöz a dobozon. Vagyis a hajához. Most egészen szőkés árnyalatot vásároltam, mert kitaláltam (és kaptam hozzá támogatást is), hogy én bizony ismét visszalépek a szőkék táborába. Utoljára kb. 10 éve voltam szőke, és tulajdonképpen akkor sem sikerült maradéktalanul megoldani a kihívást.
Szegény apukám és D. egészen ügyesen próbálják kezelni a hisztiket, pedig ilyenkor nagyjából olyan hangom van, mint amikor a régi, tűzhelyre feltett kanna már fél órája sípol – jelezve ezzel, hogy felforrt a víz, a számon füst csap ki, mint egy sárkánynak, a szemem pedig üveges és félelmetes. Én vagyok a gonosz boszorkány, Hókuszpók és Gyagyás Tódi is. És akkor még nem beszéltem a folyamatos szövegelésről, mert tulajdonképpen be sem áll a szám. Bár nem látok semmit a festés folyamatából, mégis úgy parancsolgatok, hogyha valaki velem tenné ezt, biztosan bemutatnám a vaslapátnak.
Azt hiszem, nagy türelemre van hozzám szükség. Nem mintha úgy jobb lenne a helyzet, talán csak a túlélésre játszanak a család férfi tagjai…nem tudom. De gyanítom. A jó tanács mindig így szól: “menj el egy fodrászhoz, és pontosan olyan árnyalatú lesz a hajad, mint amilyenre vágysz”. ÓÓÓÓÓ, ha elmennék, mi lenne az itthoni hajfestős bulikkal???? Hogyan érintené a srácokat, ha többé nem kellene a hisztimet és az idegesítő dumámat hallgatni?? Nem merek ekkorát kockáztatni. Maradok az örökös cápázásnál a hajfestékek körül, kémlelem a reklámok gyönyörű jeleneteit, és irigy vagyok.
Megjegyzem: A hajam tökéletesen lett minden alkalommal befestve, és néhány napig még olyan is, aztán visszajön az unalmasan béna barna. Talán bele kellene törődnöm, hogy nem leszek soha szőke. Talán csak fejben – az öcsém legalábbis ezzel biztat. Szóval maradnak a hisztik, kerüljétek el a környéket ilyenkor, mindenki jobban jár. Balhés vagyok, de volt kitől örökölnöm. ???
Nehéz kívülről olyan hajszínt festeni, ami belülről nem jellemző. Talán ezért kopik le mindig…
Amúgy az én legújabb bejegyzésem: https://elmenykepek.wordpress.com/2017/11/11/ujra-a-kilatonal/ (hozzászólással együtt érdemes olvasni). Megtalálod benne magad? 🙂