Laktam már egyedül, egy olyan városban, ahol a szüleimtől messze voltam. Ha problémám volt, akkor azt vagy megpróbáltam magam megoldani, vagy pedig a barátaim segítségét kértem. Ha szükség volt rá, szerelgettem a biciklimet, cipeltem a szatyrokat, szögeltem vagy összeraktam a lapra szerelt íróasztalomat. Egyedül. Nem volt problémám vele, megoldottam, nem tört le a körmöm. (jó, az is igaz, hogy akkoriban műkörmöm volt) Mióta azonban egészséges, normális párkapcsolatban élek, vannak “férfi feladatok” és “női feladatok” otthon.
Ez nem azt jelenti hogy D. nem szokott mosogatni, vagy mosni, mert bármennyire hihetetlen, sokszor úgy vár haza, hogy nekem csak le kell ülnöm a kanapéra, hiszen előtte ő főzött, elmosogatott, mosott, teregetett, és még mondjuk fel is porszívózott. Nem esik le a karikagyűrű az ujjáról (ami mondjuk mellesleg még nincs is), szívesen segít. Cserébe (na jó, nem cserébe, csak mert természetes), én is próbálok mindig olyan dolgokat megcsinálni, amikkel gördülékennyé teszem a hétköznapjainkat és minimalizálom a nemakarom teendőket. A bojlerbeszerelésnél mindenesetre nem én emelgettem az új bojlert, és ha vasalni kell az ingeket, nem D. lesz az, aki órákig áll a vasalóállvány mellett. Mert igenis vannak férfi és női melók. Nem kötelező ugyan így nevezni őket, de hiszek abban, hogy van amit jó, ha egy nő csinál, és van amit, sokkal jobban jár mindenki, ha egy férfi…nem szeretnék ugyanis soha polcot felrakni, vasbetonba fúrni, villanyt szerelni és hűtőt cipelni.
Tudom, és biztos vagyok benne, hogy nincs lehetetlen. Mert mi nők akkor is megküzdünk bármivel, ha állandóan felfázunk a pszichés problémáink miatt, ha gyomorvérzésünk van, ha úgy érezzük, nem tudunk felkelni aznap az ágyból. Nem azért vagyunk mégis képesek rá, mert szupernők vagyunk, hanem mert mindig több és több erőnk és energiánk van. Mindig van egy titkos dugiraktár, ahonnan elő lehet venni egy kis kitartást, vasfegyelmet. Eladjuk a cuccaink felét, hogy legyen spórolt pénzünk, és tudjunk tartalékolni, másik meló után nézünk, addig ütjük a vasat, amíg meleg. Meg utána is.
Nem vagyok feminista. Nem harcolok és tüntetek fennhangon az egyenjogúságért, nem szidom a társadalmunkat, ha nem tetszik a közfelfogás. Lehet, hogy összetörünk ezerszer, hogy sírva főzünk a konyhában, mert ott nem látja senki, hogy sírva zuhanyzunk, hogy félünk egy műtéttől, egy beavatkozástól, hogy éjszaka közepén ötvenféle lehetséges vésztervet készítünk, hogy egy ideig gyógyszert kell szednünk a mentális egészségünk megóvása érdekében, vagy hogy mindenkivel ordítozunk (fejben vagy fennhangon). Ez mind-mind megváltozik majd. Így vagyunk kódolva szerencsére. Még egyszer mondom, senkinél nem akarunk többek és jobbak lenni. Mindig csak magunknál.
