Ott hagytam abba a múltkor F. babavárásának, és kisebb-nagyobb titkainak kiteregetését, hogy már készen van a vattacukor színű szoba és hogy két kiscsaj kalimpál a pocakban. (az előzményeket ITT és ITT elolvashatod) Jelenleg akkora F pocakja, hogy komolyan tartok tőle, mikor együtt vagyunk, hogy bármelyik pillanatban elfolyik a magzatvíz, de szerencsére nem kellett még mentőt hívnom sipítozva, hogy AZONNAL jöjjenek. Szuper dolog lehet egyszerre két magzatot hordani a szíved alatt, de én valószínűleg még az utolsó hetekben is teljesen halálra lennék rémülve, mert nem tudnám elképzelni, hogy mi vár rám. Persze F már sokkal rutinosabb.
Az a jó abban, ha a barátnőd terhes, hogy első sorból figyelheted az eseményeket. A Glamour napos közös vásárlásunk után mondta F, hogy valószínűleg az egy hónap múlva esedékes Joy napokon már nem tudunk együtt vásárolni (egy csomó felesleges, alig-alig kedvezményes, de nagyon fontosnak tűnő dolgot), mert akkor már nem fogja bírni a mászkálást. Nos bátran állíthatom, hogy olyan mint egy úthenger. Nemhogy végignéztük a Háda összes fellelhető kismamákra is passzoló pulóverét és babaruháját, de még a Joy napokon is teljes létszámban (mi ketten+ a két baba a pocakban) jelen voltunk. Minden vásárlás előtt szokott F szólni, hogy ő bizony éhes. Nagyon vicces látni, ahogyan nyomja magába a gyorséttermi kaját, mert végre nincs hányingere. Persze alig nőtt a súlya a 8 hónap alatt, de így is sokan megbámulták a hatalmas pocakot és gazdáját a Westendben lévő mekiben. F egészen jól bírta addig, amíg az emberek már annyira pofátlanul kinézték a falatot a szájából, hogy robbant a hormonbomba és elkezdett szépen sorban mindenkit elküldeni a búsba. Csak ültem és figyeltem az “anyaoroszlán” harcát az utca népével, és azon töprengtem, vajon képes lenne-e ennyi energiával kiűzni Eger várából a törököket is. Ahhoz képest, hogy pici nő létére mekkora a hasa, bőven bírta a shoppingolást, ami vélhetően annak köszönhető, hogy apró lábai hosszú éveken át edződtek, súlyos küzdelmek árán a plázák folyosóinak porában. Az a fajta rutinos vásárló, aki pontosan tudja, hogy milyen cipőben, milyen kényelmes ruhában kell elkezdeni a pénzköltést ahhoz hogy az jól menjen órákon keresztül.
De szerencsére nem csak a strapás mászkálást tapasztalhattam meg igencsak várandós barátnőmmel, hanem a várandós fotózást is. Anyáink várandósságának idején a szülők összeálltak egy-két fotó erejéig, amin vagy látszott, hogy mekkora a hasuk, vagy nem. Manapság már teljesen elfogadott, hogy a párok egy fotóst kérnek fel arra, hogy örökítse meg életüknek ezen periódusát. F kezdetben szabadtéri fotózást tervezett, de mivel az idő nem volt megfelelő hozzá, így maradt a műtermi fotózás. (Azt még azért muszáj elmesélnem, hogy hétvégén kérdezte F, hogy hétfőn nincs-e kedvem velük elmenni a fotózásra. Persze nagyon izgalmasnak találtam ezt az egészet, és hétfő reggel kicsit lehet hogy túlságosan is rápörögtem az eseményre. Így mire kiértünk-átverekedtük magunkat a városon-már alig vártam, hogy elkezdődjön a fotózás) A helyszín a Rooms stúdiója volt, ami igazán szuper választásnak bizonyult. F és T nagyon hamar belejöttek a pózolgatásba, és B, a fotós is igyekezett nyugodt, de vicces légkört teremteni. Én többek között holttehernek voltam ott, közben igyekeztem megigazítani F ruháját, haját, amikor szükséges volt. Igen, néha szükség van női szemre ahhoz, hogy kiszúrja azokat a hibákat, amiket már csak utólag lehet észrevenni a képeken. Persze ott a megfelelő technika is ezek kijavítására, de szerintem F is tudta, mennyire tuti küldetésnek élném meg ezt a napot. Készítettem néhány werkfotót is, amit persze a legáltalánosabb digitális fényképezővel csináltam, így a minőség és a helyes szemszögök helyett igyekeztem a vidám, vicces pillanatokat megörökíteni. Ez a néhány fotó, amit most megmutatok, a kedvencem az összes többi közül. Nem a legmeghittebbek, nem is biztos hogy mindenhol a legelőnyösebbek, de napi kincsek. Azért, mert egy őszinte mosoly számomra sokkal jobban elárulja a babavárás szépségét, mint bármi más.
Azóta F-nek kb duplájára nőtt a pocakja, ami engem is minden alkalommal meglep. Amikor már azt hiszem, hogy ez a max, mindig küld egy képet az aktuális méretről, amitől a szám is tátva marad. A munkahelyünkön is elbúcsúztattuk nemrégen, hiszen jó ideig most úgysem látogat majd meg minket. Nagyon sírt, ami azért volt csak remek, mert én idióta, képes voltam vele szemben leülni, vagyis amikor ő elsírta magát, akkor én is. Pedig egyikünk sem olyan sírós típus, főleg nem a hőn szeretett munkahelyünkön. (persze eszembe jutott megint, ahogyan a mosdóban vártunk a terhességi teszt eredményére)
A babaszobát már megnéztem majdnem teljesen kész állapotában. Csupa pasztellrózsaszín és fehér színben pompázik. Nagyon helyes és szép apróságok díszítik a falat, polcokat, és az ablakpárkányt, csodálatosan szépek a kiságyak és a pelenkázó is. Legjobban persze a babaruhák nézegetését élveztem, kipakoltam a legpuhábbakat, legrózsaszínebbeket, és elképzeltem, milyenek lesznek a lányokon. Azokon a kislányokon, akik már nemsokára kopogtatnak az anyukájuk pocakján, hogy jó volt, szép volt, de ők köszönik, inkább kijönnének onnan. F ugyanis nemsokára “bevonul” a kórházba, az összes szórakoztató könyvével, frissen vásárolt pizsamának álcázott melegítőjével (hiszen dehogy lesz ő egész nap pizsamában), pluszban vásárolt samponjával, papucsával, és egyéb (egy egész hosszú apokalipszis idejére is elegendő) túlélőfelszerelésével együtt. Ez már a finish. Most már nem attól fél, nem amiatt izgul, hogy mi lesz ha még nagyobb lesz a hasa, mit vesz fel a Digital Divas rendezvényére, végig jó lesz-e rá a kismamakabátja, kismamanadrágja és az összes pulóvere. Most a cél az, hogy a kezében tartsa a gyermekeit. Készen van a babaszoba, a lakás minden apró pontját rendberakta T, megvannak a “kórházbólhazahozós” ruhák, babakocsi, és pihepuha takarók. Már csak a két kis meleg test kell, hogy kitöltse őket. Szép hosszú várakozási idő volt, rengeteg eseménnyel, rengeteg kérdőjellel, színnel, kétségbeeséssel és boldogsággal. A következő F-es bejegyzésem már akkor fog csak megszületni, amikor a babák már teljes erejükből ordítanak majd éjszakánként, reggel, napközben, 0-24-ben. Kánonban, hamisan, több szólamban. De F még annak is örülni fog, mert már most is simogatja a kis talpukat, könyöküket a pocakján keresztül.
Igazán megható élmény volt számomra az elmúlt 10-11 hónap. Végigkövetni a terhességi tesztek csíkjainak alakulását, vitaminok szedését, a pocak már nő-még nem nő problematikáját, a ruhák lecserélését, ahogyan mellettem állt életem leglesúlytóbb nyarán, babacuccok vásárlását, felesleges apróságok rendelését ebay-ről, egymillió terhességről szóló könyv vásárlását, fotózást (ez igencsak többes számban), sznob könyvbemutatót, hajlevágatás kérdését, beöntésről szóló rémsztorikat, mindenféle olyan nőgyógyászos történetet, amire nem voltam felkészülve, és végül (de ez a legfontosabb!!)a saját érzéseit, élményeit, félelmeit és vágyait. Milyen hosszú lehet ennyi idő…de ha őt kérdezitek, biztosan azt mondja, hogy utólag visszanézve nagyon hamar elment. A következő 18 év kicsit lassabb lesz F, ezt ígérhetem. Epekedve várom az ajtón kiszökős, buliba indulós, túl korán sminkelős történeteket. Mert az biztos, hogy veled, de néha rajtad is nevetni fogok. Találkozunk (ha előbb már nem is biztos), a kórházban!
Ui.: miközben ezt a bejegyzést befejeztem, F-el beszélgettem facebookon. Jelentem, T játszik a Tomb Raider legújabb részével. F azért nem (hiába várta olyan nagyon hogy megjelenjen), mert olyan izgalmas, hogy fél, hogy beindulna a szülés. A W. családban azért vannak vicces pillanatok…