Azok a régi iskolaévek

Az augusztusi hosszú hétvégét a párom szülőfalujában töltöttük. Többek között megnéztünk egy szuper pici kiállítást, a helyi iskola történetéről. Rengeteg régi eszközt, berendezési tárgyat, oklevelet gyűjtöttek össze a falu lakói, ami szépen, egy csokorba rendezve várta a látogatókat.
Azt hiszem nagyon nagy szerencsém van azzal, hogy nem akkor kellett iskolába járnom, amikor ezeket a tárgyakat használták. Kezdjük ott, hogy igen kemény és kicsike padok és asztalok voltak (bár csupa fából készült mind). Ezzel azért van problémám, mert hajlamos vagyok arra, hogy mindenem keresztülessek, zuhanjak, botoljak, vágtázzak. Ezután természetesen mindig lila-kék foltos a lábam, karom, derekam. Biztosan néhányszor összeütköztem volna az asztallal. És akkor még nem beszéltem a tintatartóról. Eleve, tintával írni…katasztrófa. Nem tudok úgy kinyitni egy üdítősüveget, hogy ne önteném magamra a lé felét. Mosogatás közben rögtön fürödhetnék is a kiömlő a vízmennyiségben. Így aztán elképzelhetetlen, hogy én bármit is úgy írjak le, hogy ahhoz a tollamat tintába kelljen mártanom. Régen, mikor általános iskolás voltam, a tanító nénim azt tanácsolta a szüleimnek, hogy rotlinggal írjak. Azért volt erre szükség, mert amit sima ceruzával írtam, az még a huszadik papíron is átlátszott. Marha cselesen csak azzal lehetett rávenni a változtatásra, hogyha könnyen kitörő hegyű ceruzát nyomtak a kezembe. Mivel precíz kislány voltam, és a cerkára vigyázni akartam, muszáj volt odafigyelnem. 
A következő nehézséggel akkor találkoztam volna, amikor a logarlécet kellett volna beüzemelnem. Éppen elég, hogy a kis fából készült huzagós-számlálóst értem, de szerencsémre már azt sem kellett használnom. Ott volt a kis saját bejáratú Sharp számológépem. (amire egyszer a táskámban lévő körömlakklemosó ráömlött, így néhány számítást a félig eldeformálódott gépen kellett megvarázsolnom)
A táblára még az én gyerekkoromban is krétával írtak, nem pedig filccel. Egyik sem jobb a másiknál, hiszen a krétát mindig beletöröltem a ruhámba, a filcet pedig valószínűleg a fehér felsőimmel itattam volna föl. Nincsenek illúzióim. Már nincsenek.

Szerettem iskolába járni. Egy ideig. Utána már mondjuk úgy, utáltam. Mint minden kamasz, nekem is hatalmas probléma volt az a hatalmas mennyiség (egy oldal), amit minden órára meg kellett tanulni, és a matekórák előtt hányni tudtam volna az idegtől. Nem bántom a volt matektanáromat, de remélem egyszer-kétszer (húszszor-huszonötször) átéli majd azt a félelmet, rettegést, amit ő váltott ki belőlem. Ocsmány, megalázó érzés. Egyszer azt tanácsolta, hogy járjak inkább balett vagy faiskolába, ahelyett hogy matekórán ülök. Valahogy 10.-ben azt mondta, olyan buta vagyok, mint egy ősember. De csak egyetlenegy alkalom volt, amikor valóban lecsaptam a krétát és kimentem a teremből, amikor megkérdezte, hogy hogyan lehet anyukámnak két diplomája, ha nem tud nekem semmit sem elmagyarázni a függvényekből. Ez több volt a soknál, de természetesen ő ezt nem érezte. Utána egyszer megkérdezte hogy kihívhat-e a táblához vagy ki fogok e menni a teremből…hatalmas (!!!) vicc volt…gyűlöltem azt az embert és remélem ha egyszer gyerekem lesz, olyan buta lesz matekból, mint egy ősember és olyan boldog lesz, mint amilyen boldog most én vagyok. (Azt még fontos hozzátennem, hogy járhattam volna külön matekra, de a szüleimnek mindig az volt a fontos, hogy azt az oldalamat erősítsék, amiben igazán jó vagyok. Így aztán angolra járattak, és zenét tanultam. Köszönöm nekik! A matekot a mai napig nem használom.)
Volt egy könyv kiállítva, ami igazán megdobogtatta a szívem. Háztartási tudnivalók falusi lányok számára. Ella néni receptjeivel. Mivel falusi lány vagyok, ezért biztosan ebből a könyvből tanultam volna, így valószínűleg hamar tudtam volna főzni, mosni, zoknit stoppolni, sütni és gyereket nevelni. Szeretem ezeket a régi könyveket, valahogy visszahozzák azt a régi életérzést, ami annyival szebb volt ennél a mostani feministavagyokmindentmegoldokhúzzasunyiba hozzáállásnál. 
Az iskolatörténeti kiállítás szuper volt, nagyon igényesen csinálták meg a készítők, odafigyeltek arra, hogy visszaidézzék a régmúlt évek hangulatát, az elemi iskola szépségeit és az egyszerű, de nagyszerű vidéki gyerekkort. Bárcsak mindenki megtapasztalhatná. Mennyi boldog kisgyerek lenne…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük