Akiknek zöld-fehér a vére

A mi családunkban azoknak, akik szeretik a focit, zöld-fehér a vére. Mondhatja bárki, hogy a vér valójában piros vagy vörös színű, én akkor is szilárd meggyőződéssel állíthatom, hogy nálunk nem az. Nincs alkudozás, nincs könyörület, a sasokat szeretjük. Hangosan, őrülten és örökké.



Sosem rajongtam a fociért. Kicsi koromban az öcsémtől mást sem hallottam, mint az aktuális meccsek állását, a legszuperebb focisták nevét, életkorát, mezszámát, honnan hova igazoltak, milyen színben debütálnak idén, milyen plakát van a sportújságban, 24 évvel ezelőtt ki milyen gólt lőtt, és melyik ficakba. Iszonyatosan untam. Nem azt, ahogyan mesélte, mert az nagyon aranyos volt, hanem a témát. Semmit nem értettem belőle. Nagyjából egy órán keresztül tudtam hallgatni, aztán kezdődtek a bonyodalmak. Ha megmondom, hogy unom, azzal lehet hogy megbántom. Ha tovább hallgatom, azzal megrövidítem a saját életem 5 évvel. Ha másra terelem a témát, az feltűnő. Így aztán két reakciót használtam váltogatva. Az egyik az volt, hogy elkezdtem mosolyogni. Szó nélkül. Így Z. rájött, hogy kicsit túlságosan beleélte magát a mesélésbe. Mikor már elszakadt az a bizonyos cérna, csak annyit mondtam, hogy “uncsiiiiiiiii”. Szegénykém ezen valóban megsértődött és faképnél hagyott. 

Akkor persze a magyar és külföldi foci is terítéken volt. 

A magyar csapatok közül egyértelműen a fradi volt nálunk mindig a befutó. Talán a cumisüvegből a tej is zöld-fehéren csordogált a szánkba, Ferencvárosban születtünk, és 3 éves korunktól betéve tudtuk a fradiinduló szövegét. (és sok szurkolói dalét is) Úgy növekedtünk, hogy tudtuk: a fradinak szurkolunk. Apukám igyekezett belénk nevelni a zöld-fehér szeretetet, és az öcsémnél nagy sikereket sikerült elérnie. Z. azóta is nagy drukker. Apukám húga szintén fradista, ő ráadásul nem csak a focit kedveli, de a kézilabda is nagyon közel áll a szívéhez. És persze az sem lepett meg, mikor kiderült, hogy a párom is a sasokat csípi. Minden meccset megnéznek, gyakran lelátót építenek a nappaliból, és közösen ordítoznak, káromkodnak, méltatlankodnak. Az úgy működik, hogyha a fradi éppen nyerésre áll, az hatalmas büszkeséggel tölti el a kis csapatot, ha bénáznak a srácok, akkor a bíró anyukája csuklik. Az új dili, hogy nem találják elég félelmetesnek a csapat új sas kabalaállatát. Jó, valóban kicsit csirkének néz ki, de annyira cuki a pofija, hogy én képes lennék akár a kabalaállatnak is szurkolni csupán a külsejéért. Szánalmas kis feje van, csóró kis tollai, de barátságos és vidám. (bár gondolom, hogy nem ez volna a cél) Szívesen magamra ölteném a jelmezt és rohangálnék fel s alá a stadionban.


Emlékszem, amikor anyukámék régen a barátaikkal buliztak, minden alkalommal elénekelték a fradi indulót harmónika kísérettel, széken állva. Ha akartam, ha nem, belekúszott a dallam a fülembe. A csapat nem csupán a foci miatt érdekes, hanem azért is, mert a szurkolás sok embert fog össze, a sport szeretete pedig nemes erény. Nekünk pedig van fradi mezünk, sálunk, melegítőnk, de valójában a szívünk az, ami zöld fehér. És a vérünk. (vagyis egyes családtagoké) Én magam furcsa szerzet vagyok. A családom fradista, Újpesten dolgozom és a Diósgyőrnek szurkolok. Na, ezen igazodj ki ha tudsz. 

Neked is van kedvenc csapatod?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük