Titkok és értékek, amire nagyapáink tanítottak

Amikor kislány voltam, sokszor álmodtam arról, hogy felnőttként majd szuper munkám lesz. Élvezni fogom az életet, sokat utazok, elsajátítok néhány érdekes nyelvet, hobbit. Hittem abban, hogy a boldog jövőt ügyesen tudom majd megalapozni. Persze akkor ezt nem így fogalmaztam meg magamban.

Amikor az öcsémmel gyerekkorunkban Visegrádon nyaraltunk a nagyszüleinknél, annyi élménnyel gazdagodtunk, amennyit más talán egész életében nem szerez. A tesóm és én alig vártuk ezeket a nyarakat, hiszen tudtuk, hogy nagy kalandok részesei lehetünk. A nagymamám ilyenkor a kedvenc ételeinket főzte, a nagypapám pedig hajlandó volt velünk őrültködni.

Öcsémmel és a fiú unokatesómmal sok “fiús” programot csinált, amelyekbe engem is mindig bevont. Megtanultam snapszerezni, ultizni, és sakkozni is. Nem vett lányszámba, ugyanolyan keményen kellett vernem a blattot, mint a fiúknak. Megtanított kicserélni a defektes bicikligumit, megolajozni a láncot, használni a satupadot és beverni egy szöget. Csupa olyan dologra, amit azért tudok csak, mert annak idején begyakoroltuk.

Bár papa férfiszabónak tanult, én sosem tudtam elsajátítani a varrás-szabás tudományát, de megtanított az igazi becsületes férfias kézfogásra, amit napokon keresztül tesztelt is.

Megtanított arra, hogy igenis hatalmasakat lehet toccsanni gumicsizmával a pocsolyákba, hogy gyűjthetem az utcán lévő poros kavicsokat, és hogy a strandon a legjobb móka, ha követ dobunk a medence aljára és „kibúvárkodjuk”. Mikor anyukám szülni ment öcsémmel, a nagypapámra bízott engem. 2 éves voltam. Azóta a szeretetével vigyáz rám nagymamámmal együtt, aki már fentről figyeli, hogyan boldogulunk.

Édesapám apukája egészen más típus volt. Az ő fegyvere a humor volt. Mindig minden helyzetben tudott mondani valami olyan dolgot, amivel megnevettetett, vagy éppen heccelt. Gyakran becsapott valamivel, figyelte közben az arcomat, hogy mikor esik le a poén, és ha célba ért, úgy nevetett ki, mint senki más. Megtanított buborékot (vagyis fröccsöt) készíteni még kicsi koromban, és aztán figyelte, ahogyan büszkén csináltam meg neki. Ma már ezért minimum megbélyegeznék őt kiskorú veszélyeztetésével. Nem tudom.

Én boldog voltam.

Megtanított arra, hogy ha az ember küzd, akkor elérheti a saját határait. A félig lebénult oldalával dolgozott a kertben, a béna kezét nehezéknek használva, ennek ellenére megőrizte a vidámságát, az életszeretetét, buborék nélkül is. Imádott kártyázni, imádott velünk lenni. Egyetlen szem fogával sosem tűnt gondozatlannak, mindig inkább az tűnt fel, hogy este is munkásruhában volt. Mindig dolgozott valamin, mindig benne volt a tenni akarás. Este füstfelhőbe burkolózva nézte a vetélkedőket a Tv-ben, vidáman, jókedvűen. Meg a bigbrádört.

Mindkét nagyapám keze munkája benne van anyukámék házában, ami az igazi otthonom. Együtt, összefogva, jókat nevetve, szinte barátokként tartottak össze. Karácsonykor egymás mellett ülve várták az ajándékokat, szülinapokon elsőkként ültek le ultizni. Megtanítottak arra, hogy a család szeretete, a gyakorlatiasság, a becsület, a küzdés, a munka iránti alázat és a kitartás nagyon fontos. Remélem, jó úton haladok, csak azt sajnálom, hogy nem keverhetem már mindkettőjüknek azokat a buborékokat. Pedig keverném én.

Tudom, hogy a boldog jövőt igazából gyermekkoromban alapoztam meg. Általuk.