by Eszti -

“Nosza kaldom lajta hát” – a 4 éves üvöltöző sárkánygyilkos nyara

sarkanygyilkos

Talán egy kicsit túlzás a cím, hiszen a családi sárkánygyilkos még nincs 4 éves, de minden más stimmel. A nyarunk véget nem érő “híííííííjjjjjjááááázással” telt, és nem múlt el nap, hogy ne kellett volna katonai fegyverzetbe öltözve rohangálni a kis nyomi parancsait követve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy unalmas nyarunk volt.

Így indult a családi hadsereg nyara…

Törpe most volt kiscsoportos óvodás, ami próbára tette a család türelmét, hiszen nem kevés megpróbáltatással jár feldolgozni egy rendkívül elfoglalt kiscsoportos vezéregyéniség óvodai életének momentumait. Amikor pedig elkezdődött a nyár, a kis kertitörpe jegyet váltott a Nagyivonatra, és nálunk töltötte a nyári szünet egy részét.

Azaz ahogyan ő mondja, a sünidőt.

Izgalmas nyara volt, napjainak nagy részét csaták koordinálásával és ordibálással töltötte. Ezt csak tovább fokozta a Visegrádi Palotajátékok, a rendezvény után a pingvines hátizsákos gyerek még 2 hétig masírozott a lakás minden pontján azt harsogva, hogy “menetelnek a katonák a csatááááááába”.

Amikor azt hittük, hogy végére értünk a hatalmas tűzoltóőrületnek, és nyugalmasabb napok elé nézünk, belépett a képbe a lendőli tevékenység, a kalózkodás, a lovagi kor és természetesen a gyilkos sárkányok dríbolása. És még csak a nyár elején tartottunk.

Ebben a házban már csak lándzsa nincs

És nem mondok butaságot, a gyereknek már csak lándzsája és nyílpuskája nincs – a szülők nagy örömére. Minden más fegyvert beszereztünk a nyár folyamán, a szigligeti buzogánytól a balatonfüredi cowboy pisztolyokon át a visegrádi lovagi sisakig.

Van kb. ezer puskánk és pisztolyunk, annak ellenére, hogy közel egy éve még azt mondta a törpe, hogy “nem kell pukka”. Úgy látszik, már kell a pukka, méghozzá nagyon. Vannak pajzsaink, kléziglánátok, és vállfából készített nyilaink. A honfoglaló magyaroknak nem volt annyi nyila annak idején, mint a mi 104 centis vezérünknek.

A kis buksi – csak hogy ne legyen unalmas a nyaralás – elment a szüleivel kalózkodni a Sánta Róza fedélzetére, ahol letette a kalózesküt, így hivatalosan már lovag, lendől és kalóz is.

Sánta Róza

Ha pedig ez a három nem lenne elég, nyár végére beleszeretett Sárkányölő Sebestyénbe, és így lett a családnak egy lovag – lendől – kalóz – sárkánygyilkos tagja is.

Ha annyi 5 forintosom lenne, ahányszor az elmúlt 2 hétben hallottam a “Nosza kaldom lajta hát, csapd el a nyakát” csatakiáltást, már régen Dagobert bácsi kincseskamrájában úszkálnék önfeledten.

Lándzsánk továbbra sincs, csak mert Nagyi és Papi nem mentek el 40 fokban a szegedi Árkádba lándzsavadászatra. Kérdezem én, milyen nagyszülő az ilyen? Hát van nekik szívük????

Kaland kaland hátán

Nem unatkoztunk az elmúlt hetekben, ezt meg kell hagyni.

  • Megtudtuk, hogy a kis sárkánygyilkos egész jó kis búvár, és olyanokat csobban a Balatonban, hogy még nézni is para
  • Nem fél az óriáscsúszdától, sőt, doppingolja, még ha 3 liter vizet is nyel közben
  • A pelec az pelec. Ennél már csak a naponta frissen megújuló peleckínálat a jobb, abból is csak az a fajta, ami nincs eltörve. A törött pelec nem pelec.
  • A kis majom már tud köpni fogmosás közben, ki tudja fújni normálisan az orrát, és meg tudja mártani szalonnasütés közben a virslit a hamuban úgy, hogy az úgy fest, mintha vaskos téli szőrmebundába öltözött fázós jeti lenne.
  • A medencézés akkor az igazi, ha közben jégklémet lehet enni, szigorúan úgy nyalogatva, ahogyan egy kaméleon csinálná. Ha a Nagyi közben locsolgatja is a hátát a vízzel, az a legjobb.
  • Hamikutya – ha nem őriz kutyakekszet – egész jó fej, de a Dinka nevű halacskánk halála immár 3 hónapja nem tűnik fel a gyereknek.
  • Ja, és a kis lendőlnek és nekem mindenünk közös. Mármint az, ami ebben az esetben neki rendkívül előnyös. A gumicukol akkor közös, ha nekem több van belőle, mint neki.
  • A legjobb dínó a csicsaletopsz. Meg az oloszilaptol.
  • Esztelke pedig a laptoppal munkázik.

Szerencse, hogy a lézersugarakkal védett nappali már a sünidő végén jött be a képbe, így a 200 gurtnit, gumipókot, kötelet és mindent, ami ezekre hasonlít, nem kell egész nyáron tekergetni. Bár ha a Nagyit kérdezitek, ő egész éjjel boldogan tekergetné, ha a kis édesdrágaranyospincúrkája itt tölthetné ovi helyett a következő hónapokat is.

Hogyan tovább?

Nem tudom, hogyan birkózunk meg azzal, hogy a kis családi sárkánygyilkos a következő hetekben nem nálunk védi a haza becsületét a seregével. Most az óvodában számolja majd a pipiket, a Nagyit pedig minden nap lélegeztetéssel keltjük, mert levegőt sem tudni venni a kis kakaós kalácspusztító nélkül.

A családi 4 éves sárkánygyilkos olyan nyarat rittyentett, amire legmerészebb rémálmainkban sem gondoltunk volna. A Kedvencek temetője ehhez képest vígjáték. De azért imádtuk.

Nem lenne igazságos, ha nem vallanám be, hogy bizony én is várom, mikor érkezik meg a lendőlségi villogóval felszelelt bikici a ház kertjébe, hogy aztán a tulaj elhívjon blingázni az utcában, hátha közben zöld szölnyekre bukkanunk.

by Eszti -

Karácsonyi meseablak – Családi kommandó a 3 éves mosolyáért

Kár lenne tagadni, a karácsonyi meseablak készítése igazi örömforrás volt a decemberi hajtásban. A 3 éves pedig, nos, nemsokára kiderül, mosolygott-e a végeredményen.

Mi az a karácsonyi meseablak?

Kicsi falunkban november 30-tól december 23-ig végigjárhatjuk az adventi meseablakokat, amelyek egytől-egyig meséket jelenítenek meg. Idén is lehetett jelentkezni meseablak-tulajdonosnak, és mi – természetesen – jelentkeztünk is, hogy családunk legkisebb tagja, a 3 éves törpe arcára mosolyt csaljunk.

Remek családi program végigjárni az utcákat, és gyönyörködni mások kivilágított ablakaiban. Hát még milyen remek program elkészíteni az ablak dekorációját!

Mi A világ leggazdagabb verebe című mesét választottuk, ami gyerekkori kedvencünk.

https://www.youtube.com/watch?v=USqVFFnGges

Hogyan készült a meseablak?

Ahhoz képest, hogy a családunk készítette, meglehetősen csendesen. Nem vesztünk össze, nem gyulladt ki a konyha, és – bármennyire furcsa – nem is csúsztunk semmivel. Anyukám volt a fenyőfa és a hópihe felelős, én a vagonokat és a házikókat készítettem el, a törpe anyukája varrta a verebeket, öcsém a fényekért felelt, majd ketten együtt apukámmal elhelyezték az ablakban a mesejelenetet. Ó, apukám készítette a mozdonyt is. Közös meló volt.

Közben persze mi lányok végig dirigáltunk, süteményt ettünk, és jókat szórakoztunk a terepasztal-kommandón. Két családi főpróbát is tartottunk, a végén pedig teljesen elégedettek voltunk a végeredménnyel.

A verebek nagyon vagányan üldögéltek a téli kéményen, mi pedig megveregettük a vállunkat, és boldogan álltunk mindannyian a fagyos szélben és az esőben, hogy kintről is megcsodáljuk a mesterművet.

Mit csinált eközben a 3 éves?

Mindent, csak nem a verebekkel és a dekorral foglalkozott. Igen hamar kiderült, hogy számunkra ez sokkal fontosabb, mint neki. Ő ugyanis:

  • Ordibálva rohangált a lépcsőn, és egy óriás buborékfújóval kergette a szellemeket.
  • Kampókézzel a kezén számolgatta a kalózok aranyát…amit aztán beejtett a kanapé alá, így az egészet fel kellett emelni, hogy a törpe ne kapjon agybajt attól, hogy 5 helyett csak 4 aranya van.
  • Felmászott az ablakba, és bizgerálta a ledeket. Pontosan úgy, hogy azzal semmi hasznot nem hajtott.
  • Bebújt a kanapé mögé, és addig óbégatott, amíg én is bebújtam mellé. Aztán 2 perc múlva elküldött…
  • Felsorakoztatta a Lego emberkéket, és szanaszét szórt mindent.
  • Eloltotta a tyüzet. Igen, tyűz. Tyűzoltó IS volt.
  • Ismét szellemvadászatba kezdett. Immár egy szablyával.
  • Odaparancsolt minket a szőnyeg közepére, le kellett feküdni, és közösen betakarózni. A gyerek hozta a cumit, meg a Mancsőrjáratos kutyáját, aztán dirigált.
  • Végül őrült módjára hadonászott mindennel, bármivel, és örökké.

Nos, ha az a kérdés, hogy örült-e a verebeknek, a diplomatikus válasz az, hogy biztosan. Ha az a kérdés, hogy Nagyi kalóz jó szellemvadász-e, a válasz természetesen IGEN.

Mi, csóri felnőttek azért továbbra is nagyon büszkék vagyunk magunkra. A 3 éves pedig inkább sajnálkozva nézett ránk, mert nekünk nem volt saját kampókezünk. No meg azt is megtudtam, hogy a zuhanykabinjukban egy távcső is van…hát persze…a gaz kalózok nehogy meglepjék a kis pucér diktátort pancsolás közben. Nem tenne jót a presztízsének.

by Eszti -

Álom vagy rémálom? – Így ketrecharcoltam a minap a Zugligeti Libegővel

Szögezzük le, nem vagyok egy paraPiri. Igaz, nem keresem az extrém helyzeteket, de alapvetően nem is félek sok mindentől, ám az a néhány dolog, amitől mégis, na az rendesen kiveri nálam a biztosítékot. Ahogyan a címből már nyilván kiderült, az egyik ilyen a libegőzés.

Amikor elindultam libegőzni, még semmit nem sejtettem…

Tehát ott tartottam, hogy nem sok dolog hozta rám a frászt a libegőzés napjáig, egészen pontosan három.

  • Az egri minaret – Bár szinte állandóan az országot járom, soha sehol nem éreztem azt, hogy olyan, mintha élve el lennék temetve, egyedül az egri minaretben. A számtalan magas lépcső, és a rendkívül szűk hely meggyőzött arról, hogy soha többet ne másszak fel a minaret tetejére.
  • A pókok nemzetsége – Nem egy pók, nem is kettő. Az összes halállistás nálam. Gyűlölöm őket, és biztos, hogy soha nem kerülünk közelebbi barátságba egymással. Lángszórót nekik.
  • A páternoszter – Egy folyamatosan mozgó, nyitott lift….még jó, hogy félek tőle, elvégre a könyökömet úgy törtem el, hogy nekifutottam a falnak. A csuklómat pedig úgy, hogy rátámaszkodtam az ágyamra. A páternoszter a legkevésbé sem nekem való találmány.

Hiába ültem már hőlégballon kosarában, nem féltem a mélységtől, igaz, akkor alig voltam 20-22 éves. A debreceni Aquaticum 5 méter magas ugrótornyában álldogálva azért már igencsak remegett a lábam. Mégis leugrottam, mert nem hagyhattam, hogy legyőzzön a félelmem. A Libegők Éjszakája azonban kinyitott egy olyan kaput, amin lehet, hogy magamtól sosem sétálok be.

Libegőzés – Álom vagy rémálom?

Hiába nőttem fel a főváros közelében, hiába laktam majdnem egy évtizedig Budapesten, sosem jártam a Zugligeti Libegőnél. Rejtély, hogy miért nem, de igaz. Sőt, a Fogaskerekű, és a Gyermekvasút közelében sem jártam soha, de ez más kérdés. Tehát.

Ha lúd, legyen kövér. Ha libegőzés, akkor az ne nappal történjen, hanem rögtön szürkületkor, vagy koromsötétben. Mit nekem félelem?

Ez az ártatlan kis gondolat addig motoszkált a fejemben, amíg a libegő bejáratához nem értem, ahol megláttam, hogy az ülés, amire le kell majd ülnöm, nem áll meg. (Jogos kérdés lehetne, de nem, sosem voltam még síelni, és nem hittem, hogy a libegő is úgy működik, mint egy sífelvonó.) Nagyjából ilyen arcot vághattam:

A libegő bejáratánál rám tört az érzés, hogy szívesebben lennék abban a pillanatban egy tarantulapókoktól hemzsegő terráriumban, minthogy felugorjak a libegő egyik ülésére. Úgy ugrándoztam egy helyben, mint a 3 éves pici keresztfiam, amikor pisilnie kell, és akár egy egész flamingóraj megirigyelhette volna, hogyan álltam percekig egyik, majd a másik lábamon egyensúlyozva mozdulatlanul, mint egy jégszobor.

Nem vagyok egy ketrecharcos alkat, de abban a pillanatban marha jól jött volna egy kis ketrecharcos rutin. Ehelyett olyan bénán kecmeregtem fel az ülésre, mint egy 99 éves lajhár, az adrenalin pedig úgy dübörgött bennem, hogy egészen addig nem tudtam megnyugodni, amíg fel nem értünk a hegytetőre. Folyamatosan beszéltem, nem tudtam eldugulni. Egyetlen árva másodpercre sem.

Az, hogy fent az Erzsébet-kilátó milyen mesés látványt nyújtott az esti kivilágításnak köszönhetően, gondolom mondanom sem kell. Teljesen lenyűgözött, ahogyan a rózsaszín Calippo is. A cukortól megnyugodtam, a fényekbe újra és újra beleszerettem, és visszafele már a kilátásban is tudtam gyönyörködni, mert a para-faktor kisebb lett.

Egy hangyányival talán.

Legalábbis már nem akartam leketrecharcolni a Zugligeti Libegőt, ami valójában életem egyik legnagyobb kalandjával ajándékozott meg.

Milyen érzések vannak bennem a libegőzéssel kapcsolatban? Nos, már nem olyan vonzó az a pókokkal teli terrárium, de tény, hogy nem bánnám, ha nem tátongó mélység mosolyogna rám lentről. Azért ha libegőzni indultok, meneküljetek előlem, mert romantikázni garantáltan nem tudtok majd, annyit csipogok menet közben.